Negyedórai keresés után az erdőszélhez érve Ákos végre megállt, s midőn Macskaházyhoz fordult, ki szemeit fölnyitva ismét lélegzetet vett, így szólt: — Az erdőben nincs senki, arra esküt tehetünk, itt nem látszik s nem hallatszik egy emberi teremtésnek legkisebb nyoma, most talán csak elhiszi, hogy csalódott, s legfölebb nyúl volt, mi előtt annyira elrémült.
— Egészen úgy tetszett, mintha emberlépteket hallanánk, édesanyja őnagysága is megesküdnék reá.
— Ha úgy van — viszonzá Ákos, alig tartva vissza nevetését — , menjünk még egyszer vissza, két vagy három sűrű helyet tudok, hol még nem voltunk, talán ott van...
— Dehogy van — sóhajta fel Macskaházy, Ákost, ki már visszafordult, feltartva — , ha egy egér lenne is ott, ráhágtunk volna, annyira keresztül-kasul jártunk, alig bírnak lábaim — s a kis ügyvéd sóhajtozva törülé homloka izzadságát.
— Jól van — mondá Ákos — , ha azt hiszi, hogy az erdőben nincs, menjünk itt a kert körül, talán másik oldalán találunk valakit, itt minden csendes. — S ezzel Ákos átugrott az árkon, Macskaházy előbb az árok közepébe, azután pár csudálatra méltó gimnasztikus evolúcióval föl, másik oldalára mászott, s a két kereső némán haladva egymás mellett, rövid idő után a kert szögleténél fölfelé fordulva a fák által eltakartatik szemeink előtt.
Minden hallgat. Az éj sötét s kedvetlen, mint októberben lenni szokott. A tiszta napnyugot után mindig több föllegek vonulnak össze a láthatáron, s a téren hosszú sóhajokban lejt át az őszi szél, hideg érintése alatt a fák gallyai s levelei remegnek. Csak itt-ott egy csillag, mely néha a föllegekből kiragyog, s a távol mezőn fellobogó pásztortüzek terjesztenek kis világot a tárgyak felett. Ákos s követőjének léptei rég elhangzottak, s csak távol kutyaugatás, mely a faluból hallatszik, s egy messze pásztor tűznél fölhangzó dal, melynek egyes hangjai a kertig hatnak, szakítják félbe az éj csendét — midőn az árokból, közel a helyhez, melyen a kettő előbb átment, egy ember emelkedik fel. Ha nem lenne is setét, arcát és termetét széles kalapja s a nagy bunda, mely vállain függ, eltakarnák. A férfi, mint látszik, a dalra hallgatva mozdulatla-nul áll, s miután bizonyossá válik, hogy senki sincs közelében, halkan kilép az árokból, és sebes léptekkel a mezei tüzek egyike felé veszi útját.
De hagyjuk őt magára — úgy látszik, maga is ezt kívánja — , s térjünk vissza Tengelyihez, kit épp akkor hagytunk el, midőn leányától vezetve szerény lakába tért.
4
Láttál-e valaha házi boldogságot, olvasóm? Ha láttál, vagy azon szerencsések közé tartozol, kik azt élvezik, ha az áldást ismered, melyet kölcsönös szeretet egy családra áraszthat, ha tudod, hogy minden hír s dicsőség, melyért fáradunk, mindazon vagyon, melyet oly forrón óhajtunk, nem ér fel azon örömök legkisebbikével, melyeket tiszta keblek kedveseiknek körében a világtól nem gyanítva élveznek, akkor lépj tisztelettel a tiszaréti jegyző lakába, s kérd istenedet, hogy vészeit magas paloták fölé küldje, de kímélje meg csapásaitól e csendes lakot, hol e család önalkotott boldogsága között áldja teremtőjét.
Miután Tengelyi, leányától vezetve, szobájába lépett, botját s kalapját szokott helyére téve, újra kérdé jókedvűen: mi hát azon kérés, melynek teljesítését ígérnie kellett, mielőtt önházába ereszteték?
Erzsébet mondá, hogy csak leánya kedveért egyezett meg, s Vilma szavakat keresve, melyekkel kérését legjobban előadhassa, még habozott.
— De hát fogom-e végre hallani a nagy titkot — szóla Tengelyi kissé türelmetlenül — , csak valami gonosztettet nem követtetek el?
— Igen, atyám — viszonzá Vilma nyájasan — , hisz megígérte, hogy nem fog haragudni reám.
— Haragudni? mintha valóságos zsarnok volnék — mióta szoktál félni apádtól?
— Félni — szóla leánya, apjára függesztve nyugodt tekintetét — , azt lányod nem fogja megtanulni soha. Ha hibáztam, megmondod s megbocsátasz — s úgy hiszem, nem hibáztam — , várj egypár percig, s mindent előadok. Tudod, exekució járt a faluban s azért mentél ki a tiszteletes úrral, mert mint mondád, nem segíthetsz e szegény embereken, s szívednek fáj nyomorúságukat látni. Mi hon maradtunk, s láttuk e szörnyűségeket. Szomszédunknak elvették utósó tehenét, itt átellenben Farkas Jánosnál elszedték a dunnákat, vánkosokat az ágyakból, szegény Péternétől, kinek nehány tyúkja s egy szamárkája volt, melyen tojásaival a városba járt s egynek s másnak holmit hozott, elvették azt is, durván s káromkodva, mintha gonosztevőkkel szólanának. Farkas fia nem akará engedni, hogy az ágy, melyen anyja fekszik, elvitessék, s őt megverték, s kötözve vitték a szolgabíróhoz, honnan, úgy mondják, holnap a tömlöcbe fog küldetni. Mi láttuk s hallottuk mindezt — folytatá szemeit törülve Vilma — , s keservesen sírtunk. Anyám mondá, hogy mindez nem lehet másképp, mert az adót törvény veti ki, s ezek nem tudták lefizetni tartozásukat; én csak arra kérém istenemet, hogy hazajöjj, hisz e két vastag könyvben, melyet annyit forgatsz, úgy gondolám magamban, csak lesz egy kis törvény, melyben az áll, hogy a szegényt, ki önvétke nélkül tartozásának eleget nem tehet, mindenétől megfosztani nem szabad.
— Csalódol, kedves leányom — viszonzá Tengelyi feszült kebellel — , e két vastag könyvben ily törvényt hasztalan keresnél, nyolcszáz év alatt ennek alkotására még nem ért rá nemzetünk.
— Oh, akkor nem is lesz isten áldása e törvényeken — szólt elfojtott hangon Vilma — , de isten neki, mi nem változtathatjuk meg, s ha a törvényben erről nem is áll semmi, legalább a vallás parancsolja, hogy felebarátink terheiben részt vegyünk, s azért megkérém anyámat s átmentem Farkasnéhoz, ha nem segíthetnők-e valamivel. Nem vagyunk gazdagok, de annyit mégiscsak adott isten, hogy egy-egy becsületes emberrel megoszthatjuk kenyerünket, anélkül hogy éhen maradnánk, s Farkasék mindig jó szomszédink voltak.
— Ezt jól tevéd, leányom — szóla Tengelyi, kinek szemei könnyekbe lábadtak — , isten megáld érte. Ettem én is a nyomorúság keserű kenyerét, s most, midőn az ég megáldott, kapumat nem fogom elzárni felebarátom előtt.
— Azt gondolám én is — szóla Erzsébet kezét szorítva — , s áteresztém lányunkat.
— Mikor Farkasékhoz jöttem — folytatá Vilma — , az egész házat kétségbeesve találtam. A gazda ott ült a pitvarban, s fejét öklére támasztva üres istállójára nézett, az asszony összetett kezekkel járt körül szobájában s fia után jajgatott, a kisebb gyermekek a kályha körül ülve, anélkül hogy a történteket értenék, anyjokkal sírtak. A szobában pár törött szék, az ágyból kihányt szalma, a legnagyobb zavar, mintha ellenség pusztított volna a házban, hozzá még a szomszédok, kik majd vigasztalva, majd az igaztalanság ellen szitkozódva nevelék a zavart. Az ember szíve fáj, ha csak rágondol. Miután szegény Farkasnét azon ígérettel, hogy majd a tiszteletes úr szólni fog az alispánnal, s hogy fiát nem fogják a megyeházhoz küldeni — mitől leginkább fél, mert úgymond: aki csak oda jön, mint valóságos zsivány jön haza — , megvigasz-taltam s ajánlám segedelmünket. Szépen megköszönte jóakaratunkat, de mondá, hogy csak