— Igazságod van, kedves Vilmám — szólt a jegyző, leánya arcát simogatva.
— A nyomorúság, melyet Farkaséknál láttam — folytatá Vilma — , nem volt semmi ahhoz képest, mely most előttem állt. Már mikor a házhoz közeledtem, irtózatos lármát hallék. A főbíró, nem tudom kitől, megtudta, hogy Viola ma éjjel nejéhez jő; s három hajdút rendelt oda, kik elrejtve, mihelyt belép, elfogják. Ez emberek borral készültek hőstettökhöz, és senkit a házból ki nem eresztének, mi nekik hihetőképp azért parancsoltatott, hogy Violát senki ne tudósíthassa, mi lármájuk mellett igen fölösleges őrizkedéssé vált. A ház maga egészen üres volt, egy kis hamuhalom a tűzhelyen, s a pad a kályha körül, melyet vályogból lévén, el nem vihettek, s a katonák most kancsóiknak asztalul, maguknak pedig székül használtak, ez volt minden, mi egykori kényelmeinek emlékeül maradt, a többi az igazság kezeibe jutott. Mikor a konyhába léptem, a hajdú káplár, ki levelekkel párszor megfordult házunknál, azonnal megismert, s elémbe jőve kérdé: mit akarok? Mondám, hogy a beteg asszonyt akarom látni; mire ő megjegyzé, hogy bizony kár fáradnom, mert Violáné már meg is halt, mi reá nézve annyival kívánatosb, mert ha holnapig él, az akasztófa elcsábítja férjét s özveggyé teszi. Több ehhez hasonló tréfa után, melyet pajtásai röhögéssel követtek, a kamara ajtajához vezetett, hol a beteg fekvék. Kértem, hogy csak kissé csendesebben mulassanak, s bemenék. A kamara oly setét vala, hogy belépve első pillanatban alig láttam. Egyik szegletben kevés szalmán feküdt a szerencsétlen asszony, mellette egyfelől csecsemője, a másikon egy hétéves fiú, ki anyja felé fordulva könnyek közt követé minden mozdulatát. Minden hallgatott, csak a katonák hahotája szakítá félbe a mély halotti csendet, mely a beteg körül uralkodott. Most úgy látszék, csecsemőjével együtt elaludt, s a kisfiú mihelyt rám ismert, bizodalmasan hozzám vonult, s gyermeki felfogása szerént suttogva elbeszélé szerencsétlenségüket. Már három napja, hogy anyja megbetegedett. Első napokban még ágyaik voltak, ő kevés száraz gallyat szedett a sövények mellett, az öreg Liptákné házuknál volt s főzött. Ma reggel egyszerre eljött a főbíró s anyjának megparancsolta, hogy százötven forintot fizessen. Neki nincs pénze, s azért nem adhatott semmit. Akkor a főbíró szörnyen káromkodni kezdett s megparancsolta hajdúinak, hogy mindent vigyenek el, anyját kihajtották ágyából, Liptáknét maga a szolgabíró lökte ki a házból, s a három katonának, kik a másik szobában isznak, megparancsolta, hogy senkit ki s be ne eresszenek. Akkor a főbíró elment. “Oh, azóta anyám még sokkal rosszabbul van — folytatá a kisfiú, szemeit törülve. — Kevés szalmát, mit az ágyakból kiszórtak, szedtem össze, s itt csináltam egy kis ágyat neki, alig bírt odamenni, s azóta meg sem ismer. A főbíró s ott azok a katonák a szobában oly szörnyűket beszéltek, hogy apám ma éjjel el fog jőni, s hogy akkor majd fölakasztják. Most sokáig anyám is csak ezt beszélte, s úgy sírt s kiáltozott, én féltem. Később kis testvérem is sírni kezdett, eszembe jutott, hogy nem evett semmit, mert magam is éheztem, s kimentem szomszédainktól valamit kérni. Senki sem adott. A szolgabíró megparancsolta, hogy senki se merészeljen nekünk valamit adni, s hogy dögöljünk meg, mint a kutyák. Csak kevés vizet hoztam s egypár virágot, melyet a bokorról szakítottam, hogy kis öcsémnek legyen legalább, mivel játszhassék, s hogy egészen üresen ne jöjjek haza.” S ezzel a fiú, fejét ölembe rejtve keservesen sírt.
— Szegény fiú — szóla Tengelyi, kinek szemei ez egyszerű történet elbeszélése alatt nedvesedni kezdének — , jókor ismerkedik meg az élet keserűségeivel. Reménylem — tevé Erzsébethez fordulva hozzá — , küldél valamit a gyermekek számára, magam is mindjárt odamegyek s megnézem...
— Ne fáradjon, kedves atyám — szóla Vilma nyájasan — nincsenek ott többé, mi nem vittünk nekik semmit, őket hoztuk ide házunkhoz.
— Ide, az én házamhoz — szóla Tengelyi megijedve — , s meggondoltad-e a következéseket?
— Igen — viszonzá Vilma nyugodtan — , meggondolám, hogy ha tovább ott hagyom, meghal, s addig kértem s rimánkodtam a káplárnak, míg ígéretemre, hogy mindent magamra veszek, megengedte, hogy a szegény asszonyt elhozassuk, sőt még maga is segített.
— Hogy ott nem hagytad, azt jól tevéd — szóla Tengelyi, nyugtalanul föl s le járva — , vitetted volna bárkihez, én szívesen fizetnék értök, de itt az én házamnál, a legnagyobb zsivány családja a tiszaréti jegyzőnél szálláson! Mit fognak mondani elleneim?
— S nem mondtad-e, atyám — viszonzá Vilma szelíden — , ha keblünkben erős meggyőződés mondja, hogy jól tevénk, az emberek ítéletét megvethetjük?
— Igen, ha egészen tisztában vagyunk magunkkal — szóla Tengelyi. — Viola, mondják, szereti nejét s most betegsége alatt bármily veszélyek közt el fog jőni hozzá. Mit tegyek akkor? Mint tisztviselőnek esküdt kötelességem elfogni őt, mint ember borzadok e gondolattól.
— Te nem fogod elfogni, nemde, apám — szóla Vilma hozzá simulva — , azt te nem teheted.
— S ha nem teszem — szóla Tengelyi homlokát redőkbe vonva — , ocsmányul elkergettetem hivatalomból, zsiványok cimborájának neveztetem, s ismét koldulhatunk.
— Nem, atyám, az nem lesz — szóla Vilma bizalommal, noha szemei könnyekbe lábadtak — , jó tettet isten nem büntethet.
— Isten nem — viszonzá Tengelyi komolyan — , az emberek néha szokták. Ne sírj, leányom — tevé hozzá — , talán csak agyrémekkel kínzom magamat.
— De nem neheztelsz reám — zokogta Vilma — , én nem tudtam mindezt, nem képzelhettem, hogy ily szerencsétlenségnek leszek oka.
— Neheztelni — kiálta az öreg kebléhez szorítva gyermekét — , reád neheztelni, nem vagy-e jó s kedves, egyetlen leányom, éltemnek öröme s büszkesége, legszebb emléke múltamnak, reménye jövőmnek, egy egész mennyország, melyet ez angyalnak köszönhetek — tevé hozzá kezeit Erzsébet felé terjesztve.
— Igen, de ha Viola eljön — zokogá Vilma — , s ha azután mind az történik, amit mondál?
— Nem fog jőni — vigasztalá apja, ki most egy országot adott volna, ha kételyeit ki nem mondja — , s végre ha jön, talán nem tudja meg senki, tudod, nekem mindig kételyeim vannak. Te pedig mindenesetre nem tehetsz róla semmit. Ha idehaza vagyok, s ez asszony helyzetét látom, én is befogadom házamba, ha az egész világ fölzúdulna is ellenem. Törüld le könnyeidet, kedvesem — folytatá leánya homlokát megcsókolva — , te jól tettél. Így, kedvesem, most menj be a beteghez, én addig Vándoryért futok, ő félorvos. Isten áldjon meg.
S ezzel az öreg sietve elment, nehogy ő is könnyekre fakadjon; s míg az asszonyok a beteg ágyához ültek, szüntelen szidá gyáva lágyságát, mely miatt könnyektől elszokni még vénkorában sem tud.
5