– Verik az asszonyt is?
– Kit hogyan.
A pap fölkelt.
– Eszerint kend ösmeri az utat?
– Bár ne ösmerném – felelte az ember.
A pap föltette az egyik lábát a kerékagyra, és a tűz odasugárzó világosságánál a szemét hegyezve nézte a lába szárára lakatolt széles, sima vasat.
Apró karcolások látszottak azon. Valami rab följegyzései voltak: egy hosszú út szenvedései húsz szóban.
A pap olvasta a szavakat:
– Nándorfejérvártól Hizarlik[3] egy nap. Aztán Baratina.
– Nem – felelte az ember —, öt állomás is van addig.
– Eszerint ez az öt kereszt öt állomást jelent. Tehát öt állomás. Aztán következik Alopnica.
Az ember bólintott.
– Aztán Nis.
– Az már Rácország – sóhajtott az ember, s a térdét átfonta. – Ott kezdik vetni a rézkását.[4]
– Rézkását? – csudálkozott az egyik asszony.
Az ember nem felelt.
A pap tovább olvasta a bilincs karcolásait:
– Azután következik Kuri-Kezme.
– Ott sok a korpió-férög.[5]
– Sárkövi.
– Ott három malom őröl. Apadjon el a vize!
– Czaribród.
– Ott engem igen megvertek.
– Miért? – kérdezték egyszerre hatan is.
– Mert eltörtem a lábam vasát.
– Dragomán – olvasta a pap tovább.
– Az már Bologárország – szólt az ember —, onnan érkezünk Zsófiába. Ott sok a torony. Nagy város. Égjen porrá!
A pap folytatta:
– Iktimán.
Az ember bólintott.
– Kapiderven.
– Ott havas vagyon. Nyáron is hó födi a hegyeket.
– Pozarki vagy micsoda.
– Az, az, Pozárki, hogy a főd nyelje el! Sok a szúnyog benne.
– Filippe.
– Az is város. Dűljön össze!
– Kaladán.
– Ott egy cimborámat eladták. Döghalál eméssze el őket!
– Uzonkova.
– Sok gyümölcsöskert. Jó hely.
– Harmanli.
– Ott egy török úr megvette Dávidka Antalt.
– Musztafa-basa-Köpri.
– Kőhíd van ott jókora. Szakadjon össze!
– Drinápoly.
– Nagy büdös város. Ott láttam egy élőfánkot.[6]
– Mi az? – kérdezték a rabok valamennyien.
– Az – felelte a paraszt – akkora nagy, eleven barom, mint ez a rakott szekér, de még ennél is nagyobb; oszt csupasz, mint a bihal.[7] Az orra meg akkora, hogy úgy bánik vele, mint más állat a farkával: mikor a legyek kénozzák, végiglődörgeti a derekán.
– Corli.
– Onnan kezdve möglátjuk a tengört.
A rabok sóhajtottak. Némelyek a tenyerükbe hajtották az arcukat; mások könnyes szemmel bámultak maguk elé.
5
A sebhelyes arcú, puskaporszagú ember megszólalt. – Atyámfiai – mondta halk, érdes hangon , ha meg tudnátok engem szabadítani, én valamennyiőtöket kiváltanálak.
A rabok ránéztek.
Az ember visszapillantott a törökökre, s folytatta még halkabban:
– Én úr vagyok. Van váram kettő; van pénzem, van katonaságom.
A rabságot élt paraszt vállat vont.
– Akkor úgyis megszabadulhat, mert kiváltják.
– Mi a neve, bátyám? – kérdezte a pap.
– Rab a nevem – felelt a sebhelyes arcú kedvetlenül.
S fölkelt. Sántikálva ment néhány lépést a török felé. Aztán leült, és figyelemmel vizsgálta a tűztől megvilágított arcokat.
– Nem is úr ez – szólt az egyik rab —, hanem valami cigány, talán éppen hóhér.
Gergő összeborzadt a hóhér szóra. Tekintete arra tapadt. Gyerekésszel úgy értette, hogy valósággal cigány-hóhér.
– Hiszen csak vasfű volna! – szólalt meg a feltört lábú Gáspár a kerék mellett.
A rabok csöndes és szomorú elmélázással ültek. Gáspár folytatta:
– A vasfű az olyan fű, hogy lehull tőle a bilincs.
A janicsárok között nagy örömordítás támadt. Az egyik hordóban aszúbort találtak. Azon ujjongtak. A hordót odagurították a tűz közelébe, és szürcsölgetve, csemcsegetve itták.
– Éljen Magyarország! – kiáltott Jumurdzsák, a rabok felé emelve kupáját. – Éljen Magyarország, hogy ihasson a török, ameddig meg nem hal!
– Honnan tudsz te magyarul? – kérdezte a sebhelyes arcú úr, aki előbb Rabnak nevezte magát.
– Mi közöd benne? – felelte félvállról Jumurdzsák.
Már akkor csillagos, holdas volt az ég. Cserebogarak brummogtak a harmatos falombok körül.
A rabok már jobbra-balra elfeküdtek a fűben, és álomban keresték tovább a szabadulást. A pap is aludt. A karja a feje alatt. Bizonyosan vánkoson szokott aludni. A cigány hanyatt fekve aludt, a kezét a mellén összekulcsoltan, s a két lábát Y-ként szétvetetten. Valamennyien mélyen aludtak. Csak Gáspár sóhajtott fel még egyszer álmos-panaszosan:
– Nem látom én többet szép Eger városát!
Gergő is szundikált már. Elszundikált azonképp, ahogy naptól égett, finom kis orcáját a tenyerében tartotta; csak éppen hogy a feje lejjebb süllyedt, a dunyha kihajló csücskére.
S már el is aludt volna teljesen, ha a Cecey névre ki nem nyílik magától a füle kis ajtója.
A cigány-hóhér rekedt hangja mondta ezt a nevet, és az ő törökje ismételte.
Ott beszélgettek a kocsi mellett.
– Nála van a Dózsa kincse, bizonyosan tudom – bizonygatta a magyar.
– És miféle kincsek azok?
– Aranykelyhek, aranykupák, gyémántos-gyöngyös karperecek, nyakláncok, násfák.[8] Minden, ami urak kincse szokott lenni. Ha ugyan be nem olvasztották rudakba.