– Jönnek! – kiáltotta az egyik messziről.
– Sokan? – kérdezte Dobó.
– A fáktól nem lehetett látni, csak az elejét.
– Hát eredj vissza – dobbant rá Dobó haragosan —, aztán nézd meg, hogy hányan jönnek! Szaladni akkor is ráérsz, ha kergetnek.
A pécsi zsoldos elvörösödve fordult meg a lovával, és visszavágtatott az ellenség felé.
– Hát ilyen katonák vagytok ti? – kérdezte Dobó az egyik közelében álló pécsi zsoldost.
– Dehogyis – felelte az röstelkedve. – Ez csak a minap állott közibénk. Szabólegény volt. Nem próbált ez még harcot.
Néhány perc múlva megint robogott vissza a szabó, s a nyomában valami tizenöt piros sapkás akindzsi.
Most már csakugyan kergették.
– Nyissátok ki a kaput – mondotta Dobó.
És a puskásainak is szólott:
– Lőjetek!
A tíz puskás célzott. A lövések ropogva dördültek el. A törökök közül egy janicsár lefordult a lováról, és beleesett az árokba. A többi visszahőkölt.
Megfordultak, és visszaügettek.
A szabó benyargalt a nyitott kapun.
– Hát hányan vannak? – kérdezte Dobó mosolyogva.
– Ezren – felelte a szabó verejtékesen és lihegve —, talán többen is.
– Az semmi – felelte Dobó —, ha csak százan vannak, akkor ma még táncolunk is.
– Ezret mondtam, uram.
– Jól értettem – felelte Dobó. – Ha te ezret láttál, akkor csak százan vannak, vagy annyian se.
A falu végén füst gomolygott föl.
Az akindzsik már gyújtogattak.
– Jól meglocsolták a tetőket? – kérdezte Dobó.
– Széna, szalma az, ami ég – felelte Cecey.
És hozzápöngette a kardját a kapu tetejéhez.
Akkor előbukkant az úton a félszemű janicsár. A derekán páncél. Az övében tőrök és pisztolyok. Mellette szintén lovon az a magyar, akit Gergő cigány-hóhérnak nevezett. Mögöttük egy csapat akindzsi, s oldalt egynéhány gyalog futó aszab.
Égő csóva a kezükben.
– Móré László! – harsant fel Dobó, a lábával is dobbantva. – Te ország szégyene, te pokolravaló!
A janicsár meghökkenve nézett a mellette lovagló emberre.
– Ne higgy neki! – szólt az elsápadva. – Én nem vagyok Móré. Téged akar bolondítani.
A janicsár megállította a lovát, hogy a hátul jövőkkel csoportosuljon.
– Ismerlek téged is, Jumurdzsák! – kiáltotta Dobó. – Hát ez a török becsület, hogy azokat rablod, akikkel tegnap még harcoltál? Rabló vagy, zsivány vagy, mint a cinkosod!
A janicsár fölpillantott rá, de nem felelt.
– Gyere csak, gyere, te bolond! – kiáltotta Dobó. – Itt ugyan arany nincsen, hanem vasat, azt kaphatsz jófélét.
S rácélzott: eldurrantotta a puskáját.
Jumurdzsák meghanyatlott a lován. Lefordult, lehuppant a porba. Szinte egyszerre dördült a többi puska is s a török pisztolyok.
Móré hozzákapott a lehanyatló janicsárhoz, de csak a tőrt kapta el az övéből. A másik pillanatban a paripája vékonyába csapott a tőr lapjával. A paripa nagyot szökkenve indult futásnak. Móré, ahogyan csak bírta, csépelte.
– Ott fut az arany! – kiáltotta Dobó a törököknek.
Azok egy percre elhőköltek, de aztán dühös ordítással és ropogással rohantak Móré után.
És ahogy elrobogtak a ház előtt, Dobó olvasta őket:
– Tíz… húsz… negyven… ötven.
Várt még egy percet, aztán leugrott az emelvényről.
– Lóra, fiúk! Nincsenek ezek hatvanan se!
Lóra kaptak. Dobó a kapuból visszakiáltott Ceceynek:
– Azt a páncélos törököt, ha még él, zárjuk be! A falubeliek verjék agyon a gyújtogatókat!
És kiszáguldottak a kapun.
A falubelieknek nem kellett sok biztatás. A faluban már valami öt helyen kígyódzott a füst az ég felé. Kaszákat és fejszéket forgatva rohantak ki a kapun valamennyien.
Cecey a pappal meg két jobbágyával az útra sietett. Jumurdzsák már ült. Csak ájult volt. A Dobó golyója éppen a szíve fölött horpasztotta be a páncélját.
– Kötözzétek meg – mondotta Cecey —, és vezessétek az udvarra.
A török szótlanul engedte át magát a kötözésnek.
– Tudsz-e sakkozni? – harsant rá Cecey.
A janicsár igent intett a fejével, és azt mondta:
– Nem.
Ahogy ott kötözik a kezét, a másik török is fölemeli vértől elborított arcát az árokból.
– Kötözd csak – mondja az egyik paraszt —, míg amazt agyonütöm.
– Megállj – mondja Cecey.
Odabaktat a vérbe borult janicsárhoz, és a kardját a mellének szegezve kérdezi:
– Tudsz-e sakkozni?
– Kaplaman – feleli a török bágyadozva.
– Sakk?
– Sakk, sekk, matt? – kérdezi nyögve a török.
– Az, az, Mahomed rúgjon meg. Vigyétek ezt is az udvarra, ez az én rabom!
9
Dobóék csak este tértek vissza. Sok köpönyeget, páncélinget és mindenféle fegyvert hoztak magukkal. Meg egy rabot is: Móré Lászlót lovon, kötözötten.
– Ennek a farkasnak valami jó vermet! – mondotta Dobó a lováról leugorva.
Cecey szinte ugrált örömében.
– Hogy fogtátok el?
– Az akindzsik fogták el minekünk. Volt annyi eszük, hogy fiatal lovat nem adtak alája. Könnyen utolérték. Mikor aztán javában kötözték, mink meg ővelük bántunk el.
– Mind levágtátok?!
– Amennyit lehetett.
– Hamar a legszebbik tinómat! – kiáltotta Cecey vígan a szolgáinak. – Nyársra! De előbb bort ide! Azt a leghátulsót gurítsátok fel a pincéből!
– Még ne! – mondta Dobó, hogy utánatekintett a kamrába kísért Mórénak. – Hol az a Gergő gyerek?
– Mit akarsz vele? Amott játszik a tornácon a kislányommal.
És halkabban folytatta:
– Ne szólj róla, hogy az anyját megölték.
– Hát megölték?
– Meg ám. Valamelyik gazember ráakadt a gyújtogatás közben, és leszúrta.
– És az aranyak?
– Az