Okossabb nálánál,
Bátrabb is nálánál,
Erősb is nálánál,
Jobban is szeretlek,
Lám ugyan is égek.
24.
VIOLA:
Ugy légyen, édes szüvem, az mint akarod,
Mert engemet az te szép versed meghajtott.
Immáron ezután lészek te szolgálód,
Társod és szeretőd, és te szép virágod.
[A VADÁSZ ÉS ECHO]
1.
Te, ki gyönyörködöl az én nyavalyámban,
Töredözött szókban, megrekedett hangban,
Felejts bánatodat, szólj ebben barlangban:
Ég-e miattam Julia lángban? (Echo) Abban.
2.
Vajha az ugy volna, s velem nem játszanál!
Csufot énbelőlem nem csinálnál! (Echo) Annál.
Hát ha annál nékem kegyelmet találnál,
Vigasztalnálak egy szép nótával. (Echo) Aval.
3.
Volt egy kis méhecském,
Gyönyörüségecském,
Kin megnyugodt volt szüvem.
Mézes harmatokkal,
Kerti illatokkal
Az ő szája teli volt,
Engemet táplált is
Csak látatjával is,
Meddig kertemben lakott.
4.
Sokszor szép két lábát,
Melynél nap nem láthat
Szöbbet, valamerre jár:
Hercules oszlopa,
Az hol non plus ultra,
Higgyed, lenni gondoltam.
Kivántam, dülne rám
Szép márvány palotám,
Miként rádült Sámsonra.
5.
De mit mondok néked,
Ha nem lesz ellened:
Méh megunta az rózsát,
Jaj! Szállott rút nádra,
Undok békanyálra;
Soha nem lesz enyim már.
Sirj hát te is velem,
Nymfa, keservessen;
Ma holtnak kell lennem. (Echo) Nem.
6.
Engem szomoritó hamis választokkal – (Echo) Okkal.
Nem okkal, s nem jókkal, hanem nagy boszukkal,
Választod csufbul áll, és rakva játékkal. (Echo) Áll.
Állj hát és ne tréfálj, eressz jó választtal. (Echo) Osztán.
7.
Miért vagy szép Echo, oly igen boszontó? (Echo) Ontó.
Te vagy az vér-ontó, én könyvem hullató. (Echo) Tó.
Te bizony sirásom, te penig forditó,
Keserves, panaszos versem hamisitó. (Echo) O.
8.
O, Ciparissusnak húga, te szöbb Echo! (Echo) Békó.
Békót, láncot viselek nyakamon, mint tacskó.
Nem tagadom bizony, de te légy mególdó,
És követségemet méhecskémnek adó. (Echo) Adom.
[9.]
Ha kérdi: élek-é, mondjad, hogy én égek;
Ha kérdi: kicsoda, mondjad, hogy van oda,
Az te rózsavirágod,
Kirül te harmatot,
Gyönge illatokot
Gyönyörködve szedtél,
Benne gyönyörködtél,
Mostan elárultad,
Mert talán nem tudtad:
Az nád töredéken,
Noha nevedéken,
Hogy megunod mindjárt;
Mert rá nézni is árt.
Nézd hináros szemét,
Csoportos üstökét,
Széltül hajtott nyakát,
Nem álló derekát,
Nézd az ő gyökerét,
Meglátod erejét,
Mert nincs az őbenne,
Ki néked kellene.
Hadd, el én méhecském,
Édes szép képecském,
Megtalálod nálam,
Ki bizony nem álom.
Mely fris az rózsaszál,
Noha tüskében áll,
Nem szur meg tégedet,
Nem sérti szemedet.
Az virágja vörös,
Az gyökere erős,
Maga szép illatos,
Hozzád hasomlatos.
Lám, sokan szeretik,
Szépségnek viselik.
Csak te jüj és szállj rá,
Kivánod másszorra
Ő állandóságát,
Rothatatlanságát.
Igy izene néked,
Az ki szeret téged.
[EURIDICÉT IGY SIRATTA ORFEUS]
Orfeus az szép Euridice után futván,
Euridicét egy vipera megcsípte, az mely mérges
sebben megholt Euridice.
Igy siratta Orfeus.
1.
Nyisd meg én torkomat keserves sirásra,
Apollo, mert im jutottam árvaságra,
Kiért, mint gilice nem száll az zöld ágra,
Ugy szüvem nem kiván jutni vigaságra.
2.
Nyisd meg Biblis két szemeimnek forrását,
Hadd neveljem, bővitsem szüvem sirását.
Echo, sürüsits meg lölköm sohajtását;
Gyönyörüségemnek gyászoljam fogyását!
3.
Euridice oly volt, mint egy szép virágszál,
Mint legszebbik csillag, mely sokak között áll.
Ezt elvitte az irigy s kegyetlen halál,
És ezért nyugodalmat szüvem nem talál.
4.
De te büneimért ha verni akartál,
Miért kegyetlenségben igy elfajzottál,
Jupiter, s inkább énrám nem haragudtál,
S haragos menyküveddel