- S hol van ez a Frank Nagy nevű ember? – vágott közbe izgatottan Peter.
- Nyoma veszett – hűtötte le a kedélyeket Helen. – Egy évvel az ikertornyok megsemmisülése után elköltözött a New York-i bérelt lakásukból. Oklahomába ment, de ott csak pár évig tudtuk életútját lekövetni. Alkalmi munkákból élt, egy kényszerszálláson lakott. Aztán 2006 kora tavaszán eltűnt, azóta semmit sem tudni róla. Az országot feltehetően nem hagyta el, de semmilyen egészségügyi, banki, adózási, temetkezési rendszerben vagy nyilvántartásban nincs nyoma.
- Francba – morogta Peter, s aztán önmaga igazolása érdekében hozzátette –, akkor mégiscsak van kapcsolat a merényletsorozat és szeptember 11. között.
- Igen, ez egyértelműen mutatja a kapcsolatot, ugyanakkor egyáltalán nem bizonyítja, hogy ez lenne az indíték – ellenkezett Jack. – A történet szerintem a gyerekrablásokkal kezdődött a kilencvenes évek elején.
- Ezt már fejtegetted korábban is, de erre persze nincs még semmi bizonyítékunk – vágott közbe Peter.
- Még nincs, de hamarosan lesz – erősködött Jack. – Véleményem szerint Nagy nem lehetett a történet része a kilencvenes évek elején, hiszen 2006-ig egyértelműen lekövethető életet élt itt az Államokban. Az elképzelhető, vagy akár biztosra is vehető, hogy feleségének és születendő gyerekének elvesztése összehozta őt a merényletsorozat szellemi atyjával, és így aktív részese lett a támadásoknak. Ugyanakkor határozott véleményem, hogy nem ő találta ki az egészet, nem ő irányítja a támadásokat. Valaki más, akinek viszont nem szeptember 11. a mozgatórugója.
- Sosem értettem a megérzéseid mögött levő érveket – állapította meg Peter –, de be kell vallanom, a végén mindig igazolást nyert, hogy volt alapja a feltételezéseidnek.
- Hiányolom az iszlám szálat ahhoz, hogy egyértelműen szeptember 11-hez kössem. Az eddigi célpontok nem kapcsolódnak semmilyen vallási intézményhez, emiatt nem feltételezem a bosszút sem. Nem arról van szó tehát, hogy iszlám fanatikusok ünnepelni készülnek a tizenötödik évfordulón, vagy amerikai hazafiak revánsot szeretnének venni. Átlag Amerikát támadják átlag amerikaiak, de azért teljesen nem zárható ki a szeptember 11-ei terrortámadással való összefüggés. Nagy feltételezett részvétele az eseményekben legalábbis erre utalhat – vigasztalta Jack a főnökét, aki gondolataiban folyamatosan kereste a kapcsolatot az ikertornyok elleni támadással.
- Még egy apró eredmény – szerénykedett Bogdanov ügynök. – Valamivel többet tudunk a petersburgi bankrablóról is. Neve Alan Page, volt tengerészgyalogos, de ezt eddig is tudtuk róla. Arról viszont eddig nem volt információnk, mit csinált korábban, mielőtt tengerészgyalogos lett.
- S mit tudtunk meg, mit csinált korábban? – kérdezte Peter.
- A rendőrségi aktából, ami a nyomozás során készült, csak az alábbi információ derült ki: a bankrabló veterán tengerészgyalogos volt. Az utolsó iraki küldetése óta élt Petersburgban, szép lassan anyagilag és fizikailag leépülve. Az Irakban látott borzalmak okozta lelki sebek nála sosem gyógyultak be, bárhová is ment dolgozni, néhány hónap után mindenhonnan kirúgták, mert a legváratlanabb pillanatban tört ki rajta az őrjöngés. Ilyenkor válogatás nélkül üvöltözött kollégáival, ügyfeleivel, mindenkiben az ellenséget látva. Összeférhetetlensége ebben a négy évben oda vezetett, hogy munkanélkülivé, majd idővel hajléktalanná vált. Ennyi.
- Ez tényleg nem sok – állapította meg Peter.
- Nem – helyeselt Bogdanov ügynök, majd folytatta. – A rendőrségi nyomozás enyhén szólva felületes volt, mivel nem terjedt ki arra, hogy ki volt, és mit csinált nyolc évvel ezelőtt, mielőtt bevonult a seregbe. Pontosabban a feladatot, hogy keressék meg a rokonait, kiadták egy őrmesternek, aki azonban két nappal később egy közlekedési balesetben meghalt. Az autója egy éles kanyarban lesodródott az útról, és egy szakadékba zuhant. A rokonok felkutatása nyitva maradt egy adminisztrációs hiba miatt, mivel más nem kapta meg a feladatot.
- S ehhez képest mi az előrelépés?
- Látszólag semmi, mivel sokkal többet nem tudtunk meg róla, de pont ez az érdekes: hasonlóan a többi merénylőhöz, neki is el lett maszkolva a múltja. A hadseregbe történő jelentkezésekor azt állította magáról, hogy egy denveri középiskolában végzett hat hónappal korábban. Anno a hadsereg nem vizsgálta ennek az információnak a valódiságát, a benyújtott dokumentumokat elégségesnek találták. Most viszont kiderült, hogy annak a bizonyos denveri középiskolának nem volt ilyen nevű tanulója. Magában a városban sem élt olyan család, aki összefüggésbe hozható Alan Page-dzsel – válaszolta Julia.
- Ez alapján azt feltételezzük, hogy Alan Page is egy elrabolt gyerek volt. Talán megszökött a fogságból és a hadseregbe menekült – vette át a szót Jack.
- Vagy az volt a küldetése, hogy a hadseregben rejtőzőn el, és ott képezze ki magát a tökéletes merénylővé – állapította meg Peter.
- Nem hiszem – szögezte le Jack. – A hadsereg veszélyes üzem, nincs garancia a túlélésre, főleg, ha valaki tengerészgyalogosként külföldön szolgál. Az én feltételezésem a következő, amit persze részletekben már többször elmondtam. Ezeket a gyerekeket kicsi korukban rabolták el, valahol egy izolált helyen nőttek fel egészen a húszas éveikig. Kemény agymosásban, illetve agyprogramozásban lehetett részük. Csupán pár évvel ezelőtt engedhették ki őket ebből az elzártságból, amikorra már programozott gépekké váltak, amikor már teljesen uralták az agyukat. Amikor kiengedték őket, láthatóan nagyon nagy energiát nem fordítottak arra, hogy a teljes életútjuk meg legyen tervezve. A fedősztorik felületesek, hézagosak, ami arra utal, hogy határozott céllal lettek elengedve. Van egy küldetésük, amit végre kell hajtaniuk. Ehhez feltűnés nélkül be kell illeszkedniük az adott környezetbe, meg kell tervezniük az akciót, és bele kell halniuk annak végrehajtásába. A küldetésük a pusztítás és a pusztulás volt egyszerre. Az a húsz év, amit beléjük fektettek a felkészítés során, komoly energiát és költséget igényelt. Nevelni, táplálni kellett őket, szállást és ruházatot biztosítani. Ezért Page esetében nem hiszem, hogy őt a seregbe küldték volna. Ahogy előbb mondtam, az túl kockázatos lett volna, könnyen elveszhetett a ráfordított pénz, idő és energia. Meggyőződésem, hogy megszökött tőlük, és menekült. A hadsereg ebből a szempontból jó rejtekhely lehetett, ahol biztonságban érezhette magát. Valószínűleg a gyermekkori trauma, illetve az iraki fronton szerzett élmények együttesen már túl sok volt neki idegileg, érzelmileg. Amikor leszerelt, képtelen volt a normális életre, a társadalomba való beilleszkedésre. A bankrablás egy kétségbeesett próbálkozás lehetett részéről, hogy legyen annyi pénze, amiből új életet kezdhet. Amikor a bankban felismerte volt gyerekkori társát, és megértette, hogy az mire készül, az az énje került előtérbe, ami a hadseregben meghatározó volt, meg kell védenie az emberek életét, ezért lelőtte volt társát. De a gyermekkori agymosás annyiban sikeres volt az ő esetében is, hogy árulóvá már nem tudott válni. Ezért lett öngyilkos, miután megölte korábbi társát. Neki sincsen fellelhető rokona, egész eddigi életét igazolni tudó kapcsolata, mint ahogy a többi merénylőnek sincs. Tökéletes az egyezőség a többi esettel.
- Azért ne feledjük, hogy van két olyan esetünk is, ahol találtak élő hozzátartozókat, akik információt tudtak adni a merénylő valós múltjáról. Erről már beszéltünk korábban, a dallasi