Útkereséseim. Orosházi Ferenc András

tutira lenyúlta. A lábait szinte nem is emelte, hanem vontatta a fűben. Ezáltal olyan nyomot hagyott, mint amikor Árpád apánk vonult be magyarjaival Kárpát-hazába lovasaival, ökrös szekereivel.

      Balra néztem, amerről én jöttem a padhoz, és feltűnt, mennyivel másabb nyomot hagytam én a gólyalábú bakkecske-szökelléseimmel, mint az az őszi mélyszántásra hasonlító, szélessávú ösvény, amit a zsemleszínű látogatóm húzott maga után a friss zöldellő fűben.

      Ekkor felugrottam, mint akit rajzszögbe ültettek, és megpördültem a tengelyem körül. Ezzel egyidőben végigpásztáztam szememmel a padot körülölelő, lágyan ringó zöld tengert. Ezt követően mint a rongybaba, visszaroskadtam és megüvegesedett szemekkel, igen-igen bután bámultam az egyre távolodó, lustán vánszorgó jelenség után.

      A padhoz nem vezetett semmiféle nyom, csak az én idétlen, szökkenős talplenyomatom és a négylábú által frissiben, elfelé húzott vájat volt látható.

      Ki tudja, meddig ücsörögtem ott teljesen értetlenül. Gondolkodtam, vagy legalábbis próbálkoztam, ami csak tőlem kitellett az eseményeket követően. Nem volt egyszerű dolog akár egy egészen kicsinyke értelmet kifacsarni magamból. De mit tehettem? Észbeli képességeimet illetően csak hozott anyagból dolgozhattam. Egy sor kérdésre kerestem a választ.

      A HANGOT fel tudtam fogni. Vele már volt korábban dolgom. De minek jött ez a kutya? Honnét jött? Mi késztette, hogy odafeküdjön a lábaimhoz? A lábaimhoz? Betolatott a lábaim közé! Észrevétlenül! És ott volt attól a pillanattól, amikortól meditálni kezdtem, addig a pillanatig – és csak addig –, amíg azt befejeztem! Mintha csak őrizte volna a nyugalmamat.

      De miért tette?

      És ha már megtette, honnét tudta, hogy vége a melónak?

      Honnét tudta, hogy befejeztem a meditációt?

      Fizikálisan nem érzékelhette, mert úgy tudom, hogy a legújabb kutatások – a brit tudósok – eredménye szerint a szemhéj felemelése az univerzum egyik leghalkabb tevékenységeinek egyike. A kutya látni nem láthatta, hogy kinyitottam a szemem, mert a másik irányba nézett.

      Égyáltalán, hogy jött oda, amikor semmilyen nyom nem utalt jövetelére?

      Előtte se híre, se hamva nem volt. A magas fűben csak az én jól megismerhető nyomaim és a kutya szemem láttára letaposott dúlása volt látható.

      És, és, és… kérdőjel, kérdőjel, kérdőjel.

      Aztán egy jó idő múlva abban maradtam magammal, hogy ezekre a kérdésekre a választ nem az értelem világában kell keresni. A „minek érkezett a kutya?” kérdésre sincs válasz, a „hogyan”-ra meg különösen. Az egész egyszerűen rejtély. Nyilván nem barátkozni jött, mert akkor maradt volna.

      Újra átgondoltam az egész eltelt egy órát, attól a pillanattól, hogy elhatároztam, letérek a gyalogoscsapásról.

      Arra a következtetésre jutottam, hogy még az én bakkecske ugrabugrálásom is egy megkomponált dolog volt, tudtomon kívül. Pont azért, hogy véletlenül se gondoljam, hogy a kutya az én nyomomat követve került a padomhoz. Az elkövetkező egy-két nap a kutya-kaland révületében tellett. Naphosszat elmerengtem gyaloglás közben a történteken.

      Arra jutottam magamban, és akkorra bizonyossá is vált számomra, hogy van bennem valaki, aki egy teljesen önálló identitással bír, aki én is vagyok, meg nem is. (Egy biztos, parancsolgatni, azt profi módon, egy igazi építőiparos górét kenterbe vágó módon tud).

      A kutya egyértelműen parancsra érkezett. Az ő megjelenése nélkül az egész meditáció nem lett volna több egy jóleső, mély érzésnél.

      A kutya megjelenése okán szólt hozzám a HANG, hogy maradjak nyugton és bízzak benne. A kutya nem odacsörtetett hozzám, hanem valami Isten tudja miféle technikával érkezett. Éppen csak annyira ért hozzám, hogy érzékeljem – legyen oka a HANG-nak hozzám szólni –, de ne rémüljek meg egy durva megnyilvánulástól.

      Ha az a nyolcvan kiló körüli állat teljes mivoltával rátehénkedett volna a lábamra, nem hiszem, hogy képes lettem volna a HANG tanácsára hallgatni, és becsukott szemmel továbbra is nyugodtan ücsörögni.

      A valak a kutyán keresztül nyilvánult meg. Így lett számomra az a meditáció maradandó élmény, és vált az anyagi világon túlmutató létezés tényévé, személyiségem beégetett valóságává.

      Erre utaltam a leírt esemény elején, amikor a hang által érzékelt túlvilág földi leképezése a fizikai szinten is megnyilvánul. A kettő együtt már nem hit vagy érzéki csalódás, hanem bizonyosság, vagyis tudás.

      Tudok erre másik megvalósult példával is előállni. Megtapasztaltam, hogy jelen világunk, bár maga a kézzel fogható valóság, korántsem a teljes egész. Ez az esemény időben megelőzte minden spirituális élményemet, de fura módon csak majd’ két évtized eltelte után hatott.