Azt mondta, hogy fogalma nincs ennek a kalmár népnek, hogy mit követtek el Krisztus népe ellen. Egyszer ennek megisszák a levét és az igazság győzedelmeskedni fog. Hozzátette: Én már nem érem meg, kisfiam, de te még igen.
Így mondta.
Azóta utánaolvastam ennek a Benes nevű illetőnek a ténykedésének, és megértettem nagyanyám iránta érzett ellenszenvét.
A „benes” szó öreganyám szótárában a szellemi világ iránt érzett tiszteletlenség, az istentelenség, a gyengébbeknek hitt iránti kíméletlenség és az aljasság szinonimája volt.
Aki nála kiérdemelte a „benes” jelzőt, annak illett volna szégyenében világgá kóborolnia.
Férje, a nagyapám – Öreganyám elmondása alapján a Kárpát-medencébe hazatérő Árpád időszakáig tudta eredeztetni magyar őseit – majdnem három évet töltött orosz hadifogságban. 1948 februárjában éppen hazafelé tartott a zsúfolt vonat lépcsőjén utazva, amikor a szembejövő tehervonat rosszul rögzített rakománya, szinte otthona határában, ötödmagával a halálba sodorta.
Az élet tartogatott még számára további megpróbáltatásokat.
Nem volt elég neki az ’56-os események izgalma, a következő évben sem maradt el Isten csapása.
Megszülettem, és szüleim döntése, válása következtében, akarva-akaratlanul, öregségére megnyert magának. Tízéves koromig napi szinten boldogítottam. Nullától huszonnégyig. Aztán Pestre költöztünk anyámmal. Törékeny alkatára rácáfolva erős, kemény, a fizikai munkától vissza nem riadó, dolgos asszony volt világ életében. Felásta a kertet, becsülettel gondozta azt, állatokat nevelt, tartott, teknőben mosott.
Na persze könnyű volt neki, folyamatosan edzésben tartottam, nem kevés energiáját raboltam el „önálló” gondolkodásom, életvitelem miatt.
A végletekig önellátó életet élt, nem kért segítséget soha senkitől. Soha nem volt beteg, azt sem tudta, merre lakik az orvos. Kórházba akkor került, amikor visszavonhatatlanul szükség volt rá. A budai MÁV kórházban feküdt, ott látogattam őt – akkor már Pesten élő majdnem felnőttként – nap, mint nap.
Azt mondta nekem egyik látogatásom alkalmával:
– Kisfiam, ha a Mi Urunk kinyújtja feléd a kezét, fogadd el. Ne lökd el magadtól. Szüksége van Rád, és neked is Rá.
Rám nézett, még nagybetegen is kristálytiszta tekintetével. Erőtlenül, gyengéden elmosolyodott, majd lecsukta szemét. Kicsordult a könnye. Elfordult fejével, hogy ne lássam. Láttam, hogy fáradt. Megsimogattam, arcomhoz szorítottam paplanon kívül tartott, világéletében dolgos, ránc hátán ráncos, csontos, görbe ujjú kezét.
Hagytam aludni.
Megkaptam azt az isteni kegyelmet, hogy nem éreztem meg, hogy utoljára simogathattam meg.
Ott helyben szakadt volna meg a szívem.
Imádott Öreganyám kilencvenkét éves korában elhagyott.
Azon az éjszakán elment az állandóság, elment a biztonság.
Elment a gondoskodás.
Elment az önzetlen, odaadó szeretet.
Elment a számomra hetvenévesen megismert és örökké hetvenévesnek megmaradt Öreganyám.
Az angyalok kara érkezésére örömünnepet tartott a mennyben.
– Sokáig voltál, Herminka – fogták őt karikába, kisgyerekek örömével körbe-körbe táncolva, énekelve.
– Sok volt a dolog odalent – mosolygott vissza rájuk.
II. Fejezet
A vallás (nekem akkor mind egyre ment, felekezeti hovatartozás nélkül) egy ostoba hiedelem, egy semmire valló butaság volt, így is álltam hozzá.
Az anyaghoz, az anyagi világhoz kötődő Öreganyám utáni „vallásom” olyan bigott, sziklaszilárd alapokon nyugodott, hogy még a barátom templomi esküvőjén sem voltam hajlandó – mint esküvői tanú – a látszat kedvéért sem térdre ereszkedni a pap előtt.
Volt is botrány belőle rendesen, amikor a százas nagyságú vendégsereglet közül csak és kizárólag a vőlegény tanúja állt feszesen a meghitt pillanatokban.
Mentségemre legyen mondva, én szóltam előre, hogy ekképpen fogok cselekedni.
Félreértés ne essék: nem vagyok büszke rá. A béke, a nyugalom, a látszat kedvéért megtehettem volna, hogy letérdelek. Akkori énem, jó adagnyi kivagyiságom azonban meggátolta.
Végül is akkor az voltam én, akkor sem tagadtam meg önmagam.
Évek hosszú sora telt el, mire visszataláltam a Kezdetekhez, vagyis a lélek által kijelölt útra, ami persze – mint azt ma már tudom – nagyon hosszú, átlagos földi értelemmel beláthatatlanul hosszú.
Az odavezető út egyik lépcsőfoka nem minden naposra sikeredett.
Augusztus eleje, nyáreste volt. Villanyoltás után feküdtem az ágyban, elaludni készültem. Egyszer csak hallani véltem a fejemben egy hangot, ami így szólt hozzám:
„Kezdj el imádkozni, Istennek szüksége van rád!”
Jó! Persze! Hát hogyne! Most azonnal, vagy ráérek egy kicsit később is?
Elhessegettem ezt a sehonnan jött, az akkori énem számára méltatlan gondolatot, és elaludtam. Másnap este ugyanez. Harmadnap is, negyednap is, és egész héten. Aztán a következő héten, és az azt követőn is. Minden nap minden estéjén, elalvás előtt. Egyre jobban kezdett zavarni. Már megfogant bennem a gondolat, hogy elmegyek valami agykurkászhoz, húzza már ki azt a szöget, amit valami félkegyelmű beleütött a fejembe.
Napközben is számtalan esetben eszembe jutott az esti műsor. Próbáltam magyarázatot találni az érthetetlen jelenségre, miközben az egyik munkahelyről – építési vállalkozó voltam – rohantam a másikra.
Azon a „bizonyos” estén iszonyatos augusztusi hőség volt. Az egyébként remek klímájú, Duna-parti, nádfedeles házikónkban még este 10 óra környékén is szinte elviselhetetlen meleg uralkodott, a szellő sem lebbent. Egy szál szende mosolyban, a takarómon fekve próbáltam elaludni.
Hamar-hamar, mielőtt jön a HANG – gondoltam.
Nem voltam elég gyors. Jött. Neki nem kellett óra, pontosan elalvás előtt, menetrendszerűen érkezett. Neki, úgy látszik, nem volt melege, nem gátolta őt a közlekedésben.
„Kezdj el imádkozni, Istennek szüksége van rád!” – „hallatszott” az immár jól ismert szózat.
Hirtelen bevillant egy régi, már majd’ a feledés homályába veszett fájó emlék. Öreganyám jóságos arca, és az utolsó, hozzám intézett mondata. Manapság már tudom, hogy a legfontosabbja.
„Ha a Mi Urunk megtalál, ne utasítsd vissza”. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy mindig különbséget tett a Mi Urunk és a Szítók Vezére – így mondta – között)
Valószínűleg akkor ezen mondat hatására fura dolog történt velem: „szóba” álltam saját magammal.
– Figyelj, haver – szólítottam meg – (biztos a melegtől megbuggyant az agyam, volt a párhuzamos síkon futó gondolat) –, nem tudom, mi vagy, ki vagy. Nem tudom, mit akarsz, de hidd el, nem én vagyok az embered. Hagyj engem békén, és eredj utadra!
„Kezdj