Megegyeztünk?
Nagyon büszke voltam magamra, hogy ezt a kérdést ilyen ügyesen lezártam, és csapdába csaltam az „illetőt”.
A következő pillanatban történtek azonban meghatározták életem hátralévő részének tartalmát, minőségét, szemléletét.
Egy határozottan érezhető kézmozdulattal valaki végigsimított a jobb combomon, egészen a térdem alatti részig. Nem lágy fuvallat-szerűen, alig érezhető, valamivel összetéveszthető módon, nem. Megsimogatott! Azonnal felpattant az addig csukott szemem és oldalra néztem. A feleségem békésen aludt mellettem, és természetesen senki nem volt rajtunk kívül a szobában.
Kis híján a napközben elfogyasztott táplálék, természetes úton ugyan, de a szokásostól eltérő módon, rendhagyó sebességgel távozott tőlem. Nem szépítem, majd’ magam alá piszkítottam ijedtemben. A fullasztó meleg ellenére a fülemig húztam magamra azt a takarót, amin addig rajta feküdtem. Ki sem mertem pillantani alóla. Vártam, mikor jönnek értem a bubusok, vagy gyerekkorom világának egyéb rettegett szörnyei. Nem jöttek. Biztosan tudom, mert egész éjszaka szemhunyást sem aludtam, lesben álltam hajnalig.
Másnap este villanyoltás után nem vártam meg, hogy további atrocitások érjenek. Elkezdtem kutakodni elmémben, hogy rátaláljak arra az időszakra, amikor nagymamámmal esténként, lefekvés előtt kötelezően el kellett mormolnom vele a Miatyánkot. A 25 évvel ezelőtti tudásanyag nem veszett el. Harmadik vagy negyedik estére már úgy ment, mintha világéletemben reggeltől estig csak ezt fújtam volna. Akár le is diplomázhattam volna belőle.
III. Fejezet
Lassanként a kezem ügyébe – többnyire „véletlenül” – kerülő spirituális tartalmú, ezoterikus irodalom, és persze elsősorban a fizikai lényemet ért sokkoló élmény hatására kezdtem elfogadni, hogy nem csak az öt, emberi érzékszervünkkel felfogható világ létezik.
Megtanultam elfogadni. Megtanultam nyitottabbá válni a nem kézzel fogható dolgok iránt, míg végül nem csak elfogadtam, hanem komolyan hittem benne addig, amíg aztán tudássá nem nemesedett.
Ma már azt mondom, nem hiszek Istenben és a túlvilág létezésében, hanem TUDOM, hogy van.
A hit és a tudás között alapvető különbség a tapasztalat. Ennek felsőbb szintje a tapasztalat és tapasztalat közötti minőségi megkülönböztetés képessége.
Miért? Azért, mert lehet valakinek képessége a „túlról” hallani és/vagy látni is, de nagyon nem mindegy, hogy felismerjük-e, a forrás hiteles, jó szándékú, vagy simán csak „etet”. Sok embernek vannak képességei, de sajnos a legtöbbjük simán beveszi az onnan származó bármiféle információt, csak azért, mert a „túlról” jött. És ez elég nekik. Így aztán megjelennek az „” kapitányok, plejádiak, szíriusziak, és és társaik csapatostól. És ők közvetítenek. Tényleg. Azt nem vonom kétségbe, hogy a hallott látott élményük valódi, azt viszont igen, hogy ténylegesen hiteles. Melyik közvetítő üzenete vált már valóra, vagy csak közelítette meg a megtörténteket?
Az én tapasztalatom szerint csak azok a sugallatok – nevezzük így – állják meg a helyüket, amelyek valamilyen formában megerősítést nyernek, és meg is jelennek valami úton a fizikai világban.
Az elsőről beszámoltam. A Hang után rögtön éreztem a fizikai érintést, melynek nyomát érzet szintjén magamon viselem azóta is. A combom el van zsibbadva azon a helyen idestova harminc éve.
A másik jelentős esemény az Úton, ismertebb nevén az El Camino-n ért. A Hang itt is megnyilvánult, és itt is azonnal megerősítést nyert a fizikai térben.
A dél körüli órák egyikében, a már addig jól bevált szokásom szerint, egy órácskára pihenősre szerettem volna venni a figurát. A delelő eltöltésére alkalmas helyre vadászva a gyalogút mellett elterülő, zöldellő rétre lettem figyelmes. A korábbi esőzések hatására a fű térdmagasság fölöttire növekedett. Először azt hittem, hogy egy ereje teljében lévő búzatábla. De amikor közelebb értem, már látszódott, hogy a boldogabb, napsütötte békeidőkben pihenőparknak használták, de most úgy tűnt, nem akadt tettre kész vállalkozó, aki lenyírta, lekaszálta volna a füvet.
A rét közepén, jó messzire az úttól, három üres pad árválkodott. Odaballagtam az egyikhez. Pont úgy emelgettem a lábam, jó öleseket lépkedve, mint gólya a réten. Tettem mindezt abban a reményben, hogy majd ezeknek az idétlen mozdulatoknak köszönhetően talán kevésbé leszek vizes. A vizesedésből ugyanis az addigi napok esőzése kapcsán bőségesen elegem volt.
Amikor odaértem a padokhoz láttam, hogy egy méteres körzetben le van betonozva körülötte, így teljesen latyakmentes helyre tudtam letelepedni. A hátizsákomat magam mellé tettem a száraz, szilárd talajra, én meg leültem a padra. Egyedül voltam. Épelméjű embernek sem közel, sem távol nem volt dolga abban a nyálkás dzsindzsásban.
A déli nap pontosan szemből sütött. Jóleső érzéssel fordítottam fejem a világosság erejébe. Ritka kincsként élveztem a langymeleget.
Nagy levegőt vettem.
„Beszívom az éltető energiát, kifújom a rosszat, beszívom az éltető energiát, kifújom a rosszat” – kántáltam magamban.
Kényelmesen hátradőltem, nekitámaszkodtam a pad támlájának. Igyekeztem egyenesen tartani a gerincemet. Szétterpesztettem a lábaimat kényelmesen, és az ölembe ejtettem a kezeimet.
A mindentől távol lévő pad kezdett a béke szigetévé válni. Két tyúkocskát hallottam messziről, ahogy egymásnak büszkélkedtek, hogy milyen szép, nagy tojást tojtak éppen.
Felesleges, buta asszonybeszéd, torkolta le őket éktelen kukorékolással férjük, a szemétdomb ura. Egyszerre csak tényleg valódi zaj nélküli világ lett körülöttem.
A távoli országút forgalmától odahallatszó, monoton kerékabroncs-surrogás még kontrasztosabbá tette a csendet. A lágy, langyos szellő a hosszúra nőtt fűszálakból füllel szinte alig hallható muzsikát csalt elő.
Az idilli, békés állapotot a lábamnál alig-alig, szinte csak érzés szinten észlelhető neszezés zavarta meg. Ki akartam nyitni a szememet, hogy megnézzem, mi az, ami zavarni merészel önként választott magányomban, de még mielőtt a gondolat életre kelt volna, több mint 15 év hallgatás után megszólalt bennem a HANG!
„Ne nyisd ki a szemed, maradj bennem, bízz bennem!”
Meg sem lepődtem. Csukva hagytam a szemem.
„Koncentrálj a szívedre!” – jött a következő instrukció.
Úgy tettem.
Csend volt, nyugalom és béke. Nagyon-nagyon csend, nagyon-nagyon nyugalom, és nagyon-nagyon béke.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el. Egyszer csak a távoli országútról egy kamion hajókürtszerű dudahangja vetett véget ennek a csodálatos lét-nemlét állapotnak.
Anélkül, hogy akár a kisujjamat is megmozdítottam volna, kinyitottam a szememet. Legnagyobb megrökönyödésemre – egyben nem kis meglepetésemre – egy kapitális méretű eb feküdt a terpeszben lévő lábaim között. Akkora volt, mint egy kisebb borjú. Olyan testtartásban feküdt, ahogyan a szfinx látható a piramisok előtt Egyiptomban. Nagy, busa, zsemleszínű koponyája az én fejemmel egy irányba nézett, vagyis nem látott engem. Testének hátsó része belógott a lábam közé a pad alá is. Szinte érintette a lábaimat a testével, de mégsem.