Inhalt
Impresszum
Minden jog fenntartva a következőkre kiterjedően: film, rádió és televízió, fotomechanikus reprodukció, hangfelvételek, elektronikus média és újranyomtatás.
© 2021 novum publishing
ISBN Könyv: 978-3-99107-627-8
ISBN e-book: 978-3-99107-628-5
Lektor: Sósné Karácsonyi Mária
Borítókép: Orosházi Ferenc András, Sikth, Anna Shichkova, Germanopoli | Dreamstime.com
Borítóterv, layout & szedés: novum publishing
Illusztráció: Orosházi Ferenc András
Előszó
Megtaláltak!
Megtaláltak? Ha igen, miért pont engem?
Mi, ki vagyok én? Mitől vagyok más, mint mások (mert semmiképp sem több!), hogy pont én?
Tehetek talán valamit a közért, netán az egész emberiségért?
Ezek kérdések.
És a válaszok?
A könyv végére kiderül. (Ha kiderül, és lehet, hogy mindenki derül J)
Azt mondta valami tapasztalt öreg:
„Hatékonyan harcolni, csak az igazság kimondásával és annak továbbadásával lehet!”
Hát akkor lássuk!
Nincs okom sem, legkevésbé érdekem, hogy bármit másként írjak le, mint ahogyan azt megéltem.
Az biztos, hogy egyszer csak eljut az ember gyermeke azon életszakaszába, amikor már van múltja bőven, de/és még – jó esetben – bízik a megélhető jövőben.
Én bízok. Nem csak a sajátomban, hanem a magyar nemzet – Kárpát-haza egészének – fényes jövőjében.
I. Fejezet
Hatvanharmadik esztendőmet taposom jelen sorok – 2020 év – rögzítése idején, tehát elmondhatom, hogy évtizedek állnak már mögöttem, ugyanakkor makkegészségesen, erőm teljében érzem magam.
Örök optimistaként – belátom, néha a naivitás szintjéig – még rózsaszínben is képes vagyok látni az emberiség, benne a magyarság későbbi életét.
Ahhoz, hogy érthető legyen, miért úgy látom a dolgokat, ahogy, ahhoz be kell mutatkoznom. Ki voltam, vagyok. Zömében, ahogy én látom magam, ami persze korántsem lehet a teljes egész. Ez egy testi, lelki és szellemi utazás lesz téren és időn át.
Elöljáróban annyit, hogy a legelső, meghatározó életszakaszomat vidéken, drága Öreganyám óvó, vigyázó szárnyai alatt éltem meg.
Katolikus templomba járó öregasszony volt (kései, ötödik gyerekének fia vagyok), akinek vallásossága felvidéki nagyanyja hatásából fakadt. Annyi különbséggel, hogy nagyanyám a kassai nagytemplomba járt az ő nagyanyjával és ő nem szökött meg a templomból, ahogyan ezt én tettem.
Pici gyerekként – hat-nyolc évesen – engem is magával vitt vallásos útja helyszínére a monori templomba, hogy bevezessen a „jóember” útjára, de sajnos, vagy nem sajnos, nem sikerült neki. Amikor ugyanis kinyílt az értelmem, kérdeztem tőle. Mégpedig azt, hogy ha az Istenke a Teremtő, akkor a teremtő erő hogyan lehet az a Szentháromság által, ami az Atya–Fiú–Szentlélek?
Hol marad az Anya a teremtésből?
Már nem emlékszem pontosan a válaszra, csak azt tudom, hogy többet nem mentem vele, mert hazugnak tartottam. Nem őt, hanem azt a választ, amit a pap beszédei után magáénak vallott.
A papokhoz, a templomhoz, mint intézmény rendszerhez, értsd magához a valláshoz való (v)iszonyomat egy életre meghatározta ez a gyerekkori élmény.
Elfordultam a vallástól, elfordultam ezáltal magától Istentől is, de drága Öreganyám élete végéig maga volt a földi Isten számomra.
Szeretett öreganyám még a 19. században, 1892-ben született. Mikorra én öntudatra ébredtem, nagyjából már hetvenéves volt, és számomra örökre annyi is maradt. képviselte az állandóságot.
Végigélt két világháborút, az ötvenhatos eseményeket. Eltemette szüleit, férjét, öt közül az egyik gyermekét. Fiatalasszonyként élte át az első világháborút lezáró trianoni békediktátum borzalmait.
Rengeteget mesélt nekem esténként azokról a szívszaggató időkről.
Elmesélte, hogy az utcájuk teljes népe hogy hallgatta együtt szívszorongva a falujuk főterére kifüggesztett rádiót, és hogy zokogtak egymás nyakába borulva ismerősök és ismeretlenek a megrázó hírek hallatán.
Mintha a testüket, lelküket szaggatták volna szét. Mintha a szívüket tépték volna ki egy-egy terület elcsatolásának
Azt mondta, hogy olyan érzés volt nekik, mintha a fizikai világban a kezüket, lábukat csavarták volna ki a helyükről, és azzal verték volna agyon őket. Pedig valamennyien tudták, hogy sem Pozsony, sem Kassa, sem Arad, Nagyvárad és Kolozsvár, sem Eszék és Újvidék, de Munkács és Ungvár sem kerül egy méterrel sem messzebb, mint eddig volt, és a lakóik is – legalábbis akkor azt hitték – ugyanazok lesznek, mint addig, mégis odalett az egység.
Odalett Nagyasszonyunk országa, ahogy ő mondta.
Nem feküdt úgy le életének egyetlenegy estéjén sem, hogy ne könyörgött volna a határon túl ragadt magyar testvérei jobb sorsáért.
Mámogó – ahogyan és hívtam őt – apja felvidéki születésű volt. Születése alapján így félig nagyanyám is az volt, így Felvidék elcsatolása örökké tartó lelki sérülést okozott számára.
Soha nem gyűlölködött senkivel, de egy cseh illetőségű, Benes nevű ember nevét, aki szerinte egy szító volt, csak szitokszóként tudta emlegetni.
A szító szó valódi megértéséhez, szóhasználatának értelmezéséhez évtizedekre volt szükségem.
Ez