Végül emlékezzünk meg egy meleg kedélyű, szerény bankhivatalnokról, Debreczeni Márton-ról (1802–1851.), ki távol a világ zajától, a nemzeti mult emlékein merengve, Vörösmarty hatása alatt, titokban zöngette lantját s megirta a Kióvi csata czimű tizenhat énekes hőskölteményét. Senki sem sejtette, hogy a Bányász Szótár s a Bányászati Tudományok Rendszeré-nek tudós irója, ki e művei révén a külföld előtt sem volt ismeretlen, egyúttal költő is. Nagy, hexameteres eposzát, mely szintén a honfoglalás köréből veszi tárgyát, csak halála után fedezte fel egyik barátja, gróf Mikó Imre, aki aztán az ötvenes években ki is adta. Szenzácziószámba menő feltünést keltett, de többé nem hathatott. A klasszikus eposz immár végkép bevégezte pályafutását, a hexametereken robogó hősök visszatértek régi pihenőikre s mögöttük becsapódott az idők vasajtaja.
VII
BAJZÁÉK
1823–1851
Már Kisfaludy Károly kezdte sokallani a magyar Parnassus körüli tolongást s éppenséggel nem volt hajlandó, mint Kazinczy tette, eszményi, meleg ölelésekben részesíteni a hivatás nélkül is babérok után kapkodó »istenfiak«-at. Nagyon jól érezte, mert erős érzéke volt hozzá, hogy kissé tisztázni kellene az eszméket s irányítani a közönség izlését. E tekintetben ő maga minden telhetőt elkövetett az Aurórában, az ott közzétett művek gondos és czélzatos megválogatásával. Jelentősebb eredményeket azonban nem érhetett el. A purifikálás nagy munkája az Auróra-kör egy más tagjára, Bajzára maradt örökül.
Bajza (1804–1858.) kritikusnak született. Tanult és eszes ember, aki prókátori tudását jól használja fel az irodalomban is. Szintoly éles tekintettel ismeri fel szellemi életünk minden hiányosságát és hézagosságát mint közvetlen elődje, Kisfaludy Károly. Sőt erősebben lát. Jobban elemez, szigorúbban itél. Tettel viv, nem sopánkodással. Kissé erőszakos, sokak iránt kiméletlen, sőt kegyetlen, de ez nem baj! Hatalmas organum áll rendelkezésére: az általa teremtett Kritikai lapok, majd ugyancsak az ő szerkesztésében megindult tekintélyes folyóirat, az Athenaeum, melynek társlapja is van: a Figyelmező. Mögötte áll az akadémia, körülötte munkatársakul az irók legjava: oly erős katonaság, oly kitünő hadi készletek, hogy szinte biztosra veheti a diadalokat. Immár tényleg el is mult az az idő, hogy hazafiságból minden gyarló művet dédelgetni kell. Ez most már annyit jelentene, mint elhitetni a magyar olvasóközönséggel, hogy derekabb munkákra nem számíthat. El kell riasztani, le kell törni a hivatlanokat. Irányt kell adni a szétfolyó törekvéseknek, bővíteni, teljesebbé tenni s tökéletesíteni a műfajok körét, tartalmasabbá, kényesebbé formálni a közönség izlését, szóval: előbbre menni, haladni.
Tehát kritika kell! Kérlelhetetlen, kemény, részrehajlatlan és igazságos kritika. Ki kell irtani a hizelgést, a bálványozást. Barátainkat, rokonainkat nem kell csak ölelgetnünk, hitsorsosainkat csak dicsérgetnünk, nagyjainkat csak magasztalnunk s ellenségeinket csak üldöznünk. Ha örökké csak melléktekintetek rabjai leszünk s az igazat soha sem merjük nyiltan kimondani: »khinai penész« fogja bevonni s megenni nemzetiségünket, nyelvünket, tudományos életünket… Mindezek kétségkivül igen szép és bátor elhatározások elméletben, és szinte kár, hogy a gyakorlatban nem egészen így sültek el. Az Athenaeum hatalom lett, s az eszmék tisztázására, az ismeretek terjesztésére s az irodalmi izlés fejlesztésére bizonynyal sokat tett, de nem szolgálta mindig az igazságot, a méltányosságot még kevésbbé, és gyakran nagyképűleg alkalmazott nagy mértéket kis tehetségekre s megfordítva. Hatalmát bizonyos rideg kiméletlenséggel gyakorolta s az ellene támadókat felségsértőknek tekintette. Mindent meglátott, ami odakünn történt, kevésbbé, ami saját hasábjain ment végbe. Sokszor ágyúval lövöldözött apró verebekre s rengeteg pörökbe bonyolította magát kicsinységek miatt. Szeretett a mások háza előtt seperni s elfeledte a maga háza táját teljesen tisztán tartani. Bizonyos klikk-rendszer jellemezte, mely czélul a harczot tűzte ki s ebben rettentően jeleskedett is. Az összecsengő fegyverek aczélából sok eleven szikra pattogott ki, de nem maga a jótékony s mindent átható világosság.
A jeles és harczias szerkesztő, Bajza, ki nevét már az »epigramma theoriájával« s más polemikus irataival korábban ismertté és félelmessé tette, számos talpraesett tanulmánynyal állt elő itt is. Ha valaki kritikai rátermettségéről meg akar győződni: olvassa el érdekes töredékeit a regényköltészetről. Nagy buzgalmat fejt ki a szinügy körül, de hangsúlyozza, hogy a mi viszonyaink közt a hazafiúi szempont előbbrevaló a művészetinél és a franczia romantikus szinművek hatása alatt nemzeti drámát sürget. Észreveszi azt is, hogy dalköltésünk rendkivül szegény s »bennök a poétai léleknek csillámait is ritkán találhatni«; megvetéssel beszél a »fülkinzó, unalmas troubadourok«-ról, kik »goethei és schilleri nagyság érzetével keringenek parányi körükben«; elitéli az »üresen csillogó szógőzt«, melyet nálunk a »romlott izlés s a német miszticzizmus lelketlen utánozása szült«. Goethet és Kölcseyt állítja fel mintákul s megpendíti a művészi népdal elméletét is. Helyes. De hát a saját poémáiban nem veszi észre a »szógőzt«? Hangulataiból nem érez ki semmi hidegséget? Nem látja, hogy ő, ki ez idő szerint lirában »vezet«: tekintélyével többet árt, mint használ? Üldözi a keresettséget, praedikálja a természetest, s ki feszesebb és fagyosabb mint ő? Ha az »üresen csillogó szógőzt« annyira megveti: mért használ ilyen kifejezéseket és szavakat, mint a minőket verseiből ide melléklek: Bájló, rózsás lehellet – vérei közt aléló költő – szerelmi estvelgő csillaga hajnalgva tűn fel alkonyult szememnek – korányi csillag – bájremények csolnakán – kéjlobogva felleng tekinteted egy szép jövendő fényárnyain – rózsafán termett ajak – bércz havából fútt kebel – honförgetegnek véráldozatjai – bájvidék – viránymező – kénykehely – csillámtető, búszél, lebeng stb. stb. Nem érzi, hogy képzelő tehetsége mily szűk s mily veszedelmeket rejt magában minden gondolatot és érzelmet megdermesztő művészete? S végül, nem ébred tudatára annak, hogy másban is csak az tetszik neki, ami a saját hangulatainak, formáinak visszfénye? csak azt koszorúzza meg elismerésével, aki az ő elveire esküszik? Az Aglája egy szárnypróbálgató verselőjének szerelmi »Bucsúdalát« dithirambokkal köszönti, mert nagyon szép benne »az a csend a vesztés érzelmeiben«! Igen, ezt a szerelmi vesztést a mester is épp így fejezte volna ki: nyugodtan, kecsesen és kifogástalan trocheusokben. Művészete, mely csodálatos módon az általa elitélt érzelgős német költők, Hölty, Salis, Matthison hatása alatt fejlődött, voltaképen nem egyéb, mint modor, még pedig a veszedelmesebb fajtából, mert nem tűri az egyéniség szabad megnyilatkozását s kizár minden égőbb képzelődést.
Igazán különös ember! Elméletben fennen hirdeti az irodalmi köztársaság eszméjét, nyiltan, egyenesen, bátran beszél, újít, nemesít – s ez a hős a múzsa lábainál csak egy szentimentalis apród szerepét tudja játszani: eped és nyögdécsel, a férfias őszinteségnek minden erénye nélkül. Jól tudjuk, hogy nem erre a szerepre született s annál nagyobb a csodálkozásunk, midőn tanúi vagyunk erőszakos önmegtagadásainak. Mily kinokat állhat ki, mennyit szenvedhet, midőn hevesebb és szilajabb indulatok háborgatják! Fokonként szorítja vissza őket s végül megfojtja, hogy ki ne törjenek. Ezeket a megfojtott indulatokat aztán halavány arczokkal, mozdulatlan szépségük hideg vonalaival szivesen mutogatja, mert – ha tán ellenkezőleg érez is – azt hiszi hogy nyugodt formákban van a teljes művészet. Nagy ismeretű ember, aki azonban maga-magát nem eléggé ismeri, a művészetet pedig sok tekintetben félreismeri. Egy rideg elvet képvisel, mely a lira