A drámairó Vörösmartynál sokkal nehezebb feladat hű képet festeni a lirikus Vörösmartyról. Mert, igazában véve, ő mégis mint lirikus a legnagyobb. Fejedelmi sorban áll, birodalma szinte határtalan. Ameddig a mult hatásai alatt áll: egyenetlen erejű, mihelyt felszabadul e hatások alól: mindenkinél erősebb. Lirájának sok szép virágát legázolta az idő, de ami megmaradt, még mindig tündöklő sokféleség, tömérdek gyönyörűség. Alig van költőnk, aki szélesebb körben működött valaha. Az egyszerű daltól az összes lirai műfajokon át az eposzhoz hajló lirai beszélyig mindenben mutathat föl valami derekasat, sőt tökéleteset. A tárgyak és formák, a hangulatok és érzelmek ezerszinű változatossága ez. Gyöngéd és mély, megható és fölrázó, ahogy neki tetszik. Olyan hangszer van a kezében, melyben minden érzelmi árnyalat megtalálja a maga húrját s éppen azért zeng tisztán, bűbájosan és erősen. A Szózat költője, aki milliók szivét hozza rezgésbe! A hazáját aggódva szerető magyarnak azokat a sajátságosan édesbús, nemesen komoly, szélsőségek – kétségbeesés, remény – közt hánykódó hangulatait, melyekben századok történelme zokog föl: – nem, ezt senki sem volt hivatottabb himnuszszá, nemzeti imádsággá örökíteni, mint Vörösmarty. A magyar lira kicsiben a magyar hazafiság története. A Szózat, a reformkorszak ajkain, annak összefoglalása; multak, jövendők mérlegelése a köztük tusakodva álló jelen lelki hullámzásának, egy egész nemzet közérzületének ünnepélyes megnyilatkozása. Sőt több. Az ezer viszontagság közt megedződött s élethalál-harczra kész nemzeti akarat férfias felkiáltása. Az a dicső szó: rendületlenül! egymagában véve annyit ért nekünk, mint a francziának a Marseillaise, az angolnak a Rule Britannia, mert ez a kellő szó a kellő időben volt kimondva. Az egész nemzet meghallotta. Éltető és fölrázó erejéből azóta sem veszített semmit. Ahol megzendül: ott ünnepi hangulat árad el a lelkeken s dallama zsolozsmájában egybeforradnak a szivek, mintha a történelem intő szózatát hallanák, mely a pártoskodó magyarnak minden balszerencse közt az összetartást hirdeti. Valami szent, magasztos, mélyen megillető, minden időket átölelő érzés buzog benne, halhatatlan, mint az a forrás, mely szülte: a hazaszeretet.
Másoknál tán divat a hazafiság, Vörösmartynál meggyőződés. Nemzete iránt nem elfogult, hibái előtt nem huny szemet, de, mint Széchenyi, közbe-közbe méri az erejét is. Erélyesen és ünnepélyesen tud korholni, ha kell, gúnyolódik is, de mindig az a czélja, hogy fölemeljen. Jól látja azt a bús magyart, aki Sors asszony előtt (A sors és a magyar ember) esengőre fogja a beszédet s olyan fényes plasztikával állítja elénk, hogy szinte szobornak nézzük. Félvállán ócska mente, oldalán rezes kard, üstöke hátra kötve, akár a buzogány. Rég ült lovon, de vén bokáin azért az elpártolt idők sarkantyúját pengeti. Érdekes patinában, szomorkásan áll a szeszélyes istennő előtt s a szája sirásra ferdül. Mi baj szivem, magyarkám? – kérdi tőle Sors asszony gyöngéden. – Mondd el csak hamarosan: mi kéne még, ha volna? Kell egy pipa dohány? A búsmagyar aztán mindenféle jót és bolondot kér az istennőtől, mit az, csak hogy végre lerázza a rozsdás daliát, meg is ad neki. De hát nincs a sok áldásban semmi köszönet. A békét arra használja föl, hogy nem dolgozik, a csöndes háborút arra, hogy egymást öldösi. Országa visszafordul Árpádék korába, s mint »regényes, szép vadonság ásít az ég felé«. Maga Sors asszony is megsokalja a szánalmas visszaesést s új alkuvást kinál. De a magyar föleszmél, lehányja régi bőrét, pusztán de ifjan áll s büszkén veti oda: »Asszonyszemélyre többé nem bizom hazám dolgait. Magamra vállalom, amit még tenni kell!« Nem a Széchenyi szellemében van ez gondolva? Ennek a találó iróniának okvetetlenül hatni kell. Ez a kor lélegzete.
Ime, a költő magyarja kilép korlátoltsága szűk köréből s Vörösmarty felfogásában odasimul az európai eszmékhez. Kortársai közül ki versenyezhet vele ebben a törekvésben? Az első lépés dicsősége az ő nevéhez fűződik. Magasan áll, messzire lát és művészetével tisztább ideáloknak áldoz. A szerencsétlen népek számára mindig van egy-egy könye, az igazi nagyság számára egy-egy koszorúja. Lelkében oly gondolatok forronganak (Gondolatok a könyvtárban), melyek az egész emberiséget érintik. Tudatában van a költészet hódító hatalmának, s souverain büszkeséggel meri kérdeni: Mit tudtok, ti hamar halandó emberek, ha lángképzelődés nem játszik veletek?
S ő csakugyan mindent képzelődése fényében fürdet meg s kedélye melegén tör keresztül, mielőtt formába öntené. A Kis gyermek halálára rendkivüli bájos alkotás, a Merengőhöz mély reflexiói fenségesek, epigrammái legjobbak e nemben, genreképei közt kitünőek vannak; a Szegény asszony könyve, melyben jóságos anyja képét örökíti meg, műremek, Hedvig csodaszép legenda s a Szép Ilonka megható története mindig megható marad. De azok mellett a hangok mellett, melyek ezekben megcsendülnek, van még valami diabolikus, valami démoni benne. Az a viharos páthosz, ami a Liszt Ferenczhez, a Keserű pohár meg a Vén czigány czimű rhapszodiákban fölrí, a Paganini boszorkányos hegedűjére emlékeztet. Valami nagy, nevezhetetlen, de mindig nemes keserűség reszket az alaphangjában, mely – mintha nagystilű tragikai hősök fakadnának lirai dalra – a szenvedélyek széles skáláján búgnak keresztül s »egyszer fázunk, másszor lánggal égünk« mi is mellettük. A szivében hosszú időn át összegyülemlett keserűség egyszerre árad ki belőle. Egy-egy ilyen verse a fájdalomnak valóságos szimfóniája. Félelmes tűz, melynél borzongunk. Nem tudom, mennyiben van igazam, de nekem úgy rémlik, hogy ez a sajátságos hang a régi rhetorika páthoszából áll elő s izzó temperamentumában átnemesedve, indulatai tüzén áttisztulva, a salaktalan, csengő érczet nyujtja, mely immár valami egészen más mint az előbbi szürke keverék, valami egyetlen: egészen az övé. Ezekben a lirai költeményekben bámulom az ő lirai nagyságát legjobban. Kivételes darabok: nem találom a párjukat sehol. Tud ahhoz, amit Berzsenyi követel a költőtől: a trombita összeszorított hangján süvölteni.
»Mit a világ nekem, ha nincs hazám!« – sikolt fel a forradalom lezajlása után s erős lelki rázkódtatások közt fordítgatja Lear-t. Azután mindjobban fogy a napja, mindjobban fogy a bora, – fáradt vállairól vén gúnyája leszakad – s az egész nemzet gyászba borul, mikor sirjába roskad ez a sokzenéjű vén czigány, akinél felségesebb nótákat széles Magyarországon nem muzsikált senki sem.
VI
KISEBB EPIKUSOK
1814–1834
E kor epikusai közül kétségkivül Vörösmartyé a pálma. Az ő fantáziájának ragyogó röptével, költői előadásának művészi bájával és erejével, szineinek pompájával és formájának tökéletességével ez idő szerint nem kelhetett versenyre senki. Országos hatású nagy költeménye, mely egyúttal a magyar romanticzizmusnak is egyik legszebb diadala volt, szinte fölöslegessé tette, hogy ezen a téren mások tovább kisérletezzenek. Mégis, többekről kell itt megemlékeznünk, kik köréje csoportosíthatók s részben megelőzték, részben követték vagy utánozták.
Székely Sándornak (1797–1854.), az erdélyi unitárius papnak, meg volt az az érdeme, hogy A Székelyek Erdélyben czimű, kisebb méretű s ugyancsak az ősmondákhoz forduló epikai költeményével útmutatója lett Vörösmartynak s képzelő tehetségét fölgyujtotta. Ez a jól megalkotott kis mű, mely zengzetes hexametereken ringatta a nemzeti mondákkal összefűzött s inkább naivan elképzelt, mint népi hagyományokban élő hitregéket, az újság és a frisseség hatásával hatott költőinkre. Valóban, meséje oly egyszerű, hogy, ha maga a mű nem