És nem irígylem
A boldog isteneket.
1913
SZOMORÚ, TAVASZI ÉJ
Az ezüst fácán nyújtottan, búsan
Kiáltott messze felettünk.
Fuvolámon játszottam valamit…
Nem volt vidám dal… Elakadt az is.
Súlyos szomorúság terült a világra;
Bár nem tudtuk nevén nevezni. —
Szemünkbe sajgón gyűltek a könnyek,
Az élet, mint álom feküdt meg bennünk.
Nehéz volt szívünk, mint a virágoké körül.
– Lecsüggesztetted két karod,
Szemembe néztél és szóltál fáradtan:
“Maradj csendben! Majd elvonul!…”
1913
UDVARI DÁMÁK
Néma a park már, levélnesz se hallik,
Zárva a kapuk, a palota alszik;
A virágágyak éji illata száll.
A balkon-rácsnál, hol porfir-oszlopon
Szagos fűzért az Égnyító gallya fon;
Két karcsú dáma összefogódzva áll.
Két fínom árnyék a kék holdvilágban.
Szűzi alakjuk összehajlik lágyan…
Egyiknek ajkán már-már ébred a szó.
A könnyítő, feloldó, oszladó,
Mely élte titkát hév panaszba ölje,
Fojtott kínját testvérbúvá közölje.
Már-már beszél. A szíve oly nehéz.
Riadva egyszer még a sűrűbe néz,
Nem les-é áruló? Már-már beszél.
Parányi zörgés reccsenti a gallyat…
Két zöld, parázsló szem felé mered!
Ellenséges, gonosz smaragdszemek…
Egy papagáj!… Felsóhajt és elhallgat.
1913
AZ EGYSZERI, IFJÚ LEÁNYOK
Az egyszeri ifjú lányok, pihenve
Virágos lombok dombján, így csevegtek:
Barátnőim! Ha azt mondják nekünk,
Hogy szép-voltunk halványul, mint a hold,
Arcunk már nem sugároz édesen,
Hajunk sem éjszín, mint hajdanta volt;
Mit felelünk? Ki látja önmagát?
Édeseim! Hol lakhatik a rossz Tél,
Ki havat ráz fejünkre, arcunkba fú? —
Ott benn a tükörlap megett!
Onnét fenyeget
A Tél, a Szél, a gonosz Bú!
Ott ül; csak ott él!
Nincs itt miköztünk!
Jaj, kacajba, dalba szökjünk!
Táncoljunk körben!…
Nincs, nincs másutt, – csak a tükörben.
Messze Tükrök mélyén lesked a rossz Tél!
1913
BÚCSÚ
– “Jaj, – zengte a nő, – kakas szólt! Közel a veszély!”
Felelt a herceg: “Ó nem, nem!
Odakinn az éj fekete, mély.
Nem a kakas szava volt, szerelmesem!”
– “Könyörgök, húzd fel a redőnyt, barátom,
És kérdezd az eget!”
– “Jaj, a zord hajnalt látom!
Sápadt nap kél a hegy megett!”
“Reggel!”… És nyögve, sírva búg.
“Most el fogsz menni! Hogy maradjak itt?
Ó, …kérlek, kérlek, – végy legalább bosszút
Azon, ki tőled elszakít!
Kérlek, röpíts egy nyilat sebesen,
Mihelyt kimégy. Lődd a kakast szíven!”
1913
A MUNKÁS DALA
Van ágyunk és van gyermekünk,
Ó, nő!
Van munkánk bőven, sőt kenyerünk,
S van napfény, szél, eső!
– Csak egy csekélység híja már,
Hogy szállni tudjunk, mint madár:
Csak idő!
Vasárnap át a földeken,
Én gyermekem,
A szép vetésen át ha megyünk,
Hol a kék fecskenép nyilaz;
– Mi az.
Ami hibázik még nekünk,
Hogy bátrak és szépek legyünk,
Mint ő?
Nem ép a ruha! – Idő!
– Most viharmagot hord a szél;
Órák kellenek és kikél,
Ó, nép!
Órák!… Hisz csak ennyit raboltok el,
Csak mindent, mit szívünk vére nevel, —
És szárnyat, napot, levegőt:
Az időt!
1917
SZEGÉNYEK
Olyanok e szegény, szegény szívek:
Üregük lassú kínoktól kivájt,
És bennük redves, régi sírkövek,
Pállott könnypocsolyák.
És olyanok e szegény, görnyedt hátak,
Alázkodástól és terhektől folynak;
Púposabbak, mint lápkunyhók felett
A buckós fedelek.
És milyenek e szegény, kulcsolt kezek!
Mint tarlón asszú fű, oly reszketők;
Hogy hátha, hátha vihar közeleg, —
Így dideregnek ők.
Ó, e szegény, elkínzott ijedt szemek,
Türelemben, megadásban húnyódva!
– Borus állatszem, mely bárgyun mered
Szabadsága után… s nem is tud róla.
Ezek a szegény, szegény emberek,
Bénán hullnak le a nyomor előtt,
Mint gyenge bárány, ha taglótól remeg;
– S a boldog földön viruló, szabad mezők.
1917