Megösmerkedtek gárdedám-szárny alatt,
Kétszer beszéltek ablakrácson át,
Aztán az ifjúr szalonkabátba bújt,
Meglátogatta délben a papát,
S az szólt: “Leányom, nagy szerencse ért,
Megtisztelés házunkra…” és a többi:
S a szende lélek irult-pirult okossan,
S míg esküvőről vissza nem kocsiztak…
Dehogy! A világért se! Még kisujját
Sem adta volna csókra, úgy ügyelt.
Nem is! Csak rossz gyermekek tesznek ollyat.
Azoknak kell a házmestertől félni.
Éjnek évadján mit koncsorognak Budán?
Mink soha olyat! Egymásnak úgy születtünk
(báli angyalkák,) házasságlevéllel.
– Ki emlékeznék közülünk olyan
Rendetlenségre; furcsa, élhetetlen
Húzódásra, hogy: “Tán mégse! Hagyd!
Sorsodra végleg mért kössem magam?
Becsüld meg jobban drága ifjúságod!
Gondold meg jól, vagy – ne gondolj vele!”
– No már ki hallott ily bolond vitát? —
Az a szigorú úr tán, ki mellettem ül,
Halvány homlokkal és komoly szakállal?
De kék szeme sarkából rámragyog
Hitetlenül is hites tisztasága,
És kikacag, akárhogy komolykodik,
Az édes, bízó, gyanútlan fiatalság,
– (Melynek mennyire, mennyire igaza volt!)
– És aki most ugye ne-e-em, dehogy is
Szeretné megverni a feleségét? —
1918
VERSFORDÍTÁSOK
BARÁTNŐMHÖZ
Önnek szóljon e dal. Szép szeme derűjének,
Mely átragyog bohókás könnyeken,
Kopár útamra, vígaszul nekem;
– Öné legyen e csüggedt szárnyú ének.
Az életemet kérdi? Milyen élet!
Napom ha feljő izzón, véresen,
Éh farkascsorda üzőbe veszen,
Vad, beteg álmok, hahotázó rémek.
Iszonyú az, amit én érzek, látok.
Kain fölött, amely itélt, az átok
Az én jajomhoz pásztordal csupán,
S az ön keserve, asszonyom? – Igen!
… Mint mikor csöndes, őszi délután
Darvak csapatja húz át az egén.
1906
ZSOLTÁR
Szerelmed, Uram, megsebzett engem;
Itt vonaglik a seb vérpirosan, —
Uram, – szerelmed sebzett meg engem.
A te félelmed átvillámlott rajtam, —
Látszik sisteregve az égő fekély;
Félelmed villáma átcikázott rajtam.
Azóta tudom, hogy minden haszontalan;
Trónusod lépcsője akarok lenni,
Mert minden egyéb haszontalan, Uram!
Részegíts meg engem a te véred borából,
És asztalod kenyere tápláljon engem,
– Itasd lelkem a te szent véred borából.
*
És vedd az én vérem, mit nem pazaroltam el.
Testem, mely méltatlan a szenvedésre,
És vérem, amit még nem pazaroltam el.
Fogadd homlokom, mely egykor bíborba borult,
– A te szent lábaid zsámolyaul.
Vedd homlokom, mely oly könnyen bíborba borult.
Fogadd két szemem, – a tévelygés lidérctűzét,
– Most az imádság könnyűi oltsák
Két szememet, a tévelygés lidérctűzét.
Fogadd ajkaimnak sok csapongó szavát;
– Töredelemre intés lesz ezentúl, —
Fogadd ajkaim sok zavart, hazug szavát.
Fogadd kezem, amely adni sohasem tanult; —
A jóillatok oltárán, – az égő áldozathoz
Használd kezemet, mely adni sohasem tanult.
Fogadd lábaimnak táncos, léha neszét;
– Most irgalmadnak hívó szavát várják, —
Ím, vedd lépteimnek táncos, könnyű neszét.
Fogadd szívemet, mely bűnös vágyakra hevült,
– Most szent töviseid között vonaglik
Szívem, amely eddig forró bűnökre hevült.
*
Isten, áldozat, irgalom Istene,
Az én vétkeim örvénye beh mély,
Oh irgalom, áldozat Istene, te!
Oh bosszuállás. igazság Istene!
Gonoszságom fertője, mint sötétlik,
És te vagy a bosszú haragos Istene!
– De te áldás és béke Istene vagy,
És szörnyű az én nagy szorongatásom,
– Szánj engem, – hisz a béke Istene vagy!
Hisz te előtted semmi titok nincsen,
Te tudod, hogy a szegények szegénye vagyok,
– Kegyelmet találjak színed előtt Isten!
1906
KÖLTŐ A HEGYSÉGBEN
Lassan ballag a költő a hegyek között.
– Messze, barna sziklákon gunnyaszt a köd.
Szól a költő: “Ott szép juhok szenderegnek!”
A csúcsra ér. Elfáradt bizony jövet.
Emelgette is a borosüveget,
Aranyködös a szíve, s a szeme tőle.
A felhőket nézi. “Lám, hogy labdáznak ott!
Micsoda hajók vad vitorlái azok?
Szegény, kék szeme az égnek! Eltakarják!”
S fojtott hangon, magának dalolni kezd
Arról, hogy ősz van, tél-halál közelg,
És a tavasz oly elérhetetlen messze!…
Most víg társaság barangolja a tájat.
Észreveszik; s szól egy apa a fiának:
“Nézd, az ott költő! Máskép: zavaros-fejű!”
1913