Egy diszlexiás-diszgráfiás gyógypedagógus története. Maulbeck Petronella. Читать онлайн. Newlib. NEWLIB.NET

Автор: Maulbeck Petronella
Издательство: Bookwire
Серия:
Жанр произведения: Языкознание
Год издания: 0
isbn: 9783991075622
Скачать книгу
Impresszum 2

       Előszó 3

       Kisgyermekkor 4

       Óvodáskor 6

       Általános iskola 8

       A gimi 12

       A nagy szakértői vizsgálat 16

       Papírral a gimiben 23

       Tizedik, a vízválasztó 28

       11. évfolyam 31

       12. osztály, pályaválasztás 39

       Német érettségi 40

       Első nyelvvizsga-próbálkozás 40

       Szóbeli érettségi 41

       Nyelvvizsgaeredmény 42

       Pályaválasztás, nyílt napok, tájékozódás 43

       Nyelvvizsga-próbálkozás 2. 48

       Nyelvvizsga-próbálkozás 3. 50

       Érettségik 52

       Nyár, felvételi, gólyatábor 57

       Egyetem 58

       Szakdolgozat 61

       Államvizsga 63

       Munkakeresés, mesterképzés 66

       A második szakdolgozat 68

       Államvizsga 69

       Minősítés 70

       Mi ihlette a könyvet? 72

       Utószó 74

      Impresszum

      Minden jog fenntartva a következőkre kiterjedően: film, rádió és televízió, fotomechanikus reprodukció, hangfelvételek, elektronikus média és újranyomtatás.

      © 2022 novum publishing

      ISBN Könyv: 978-3-99107-561-5

      ISBN e-book: 978-3-99107-562-2

      Lektor: Sósné Karácsonyi Mária

      Borítókép: Irina Shisterova, Tuulijumala | Dreamstime.com

      Borítóterv, layout & szedés: novum publishing

       www.novumpublishing.hu

      Előszó

      Már több éve érlelődik bennem, hogy megírom saját történetem az oktatási rendszerben, munkában és az életben. Érdekes tény, hogy mikor eljátszadoztam a gondolattal, mindig egy szerelmi válságon mentem keresztül, s ez most sincs másképp. Talán az, hogy a kedves volt párom azt vágta a fejemhez, hogy nekem semmi életcélom nincs, csak vagyok… Elkezdtem ezen gondolkodni, hogy tényleg, ez a sok erőfeszítés, amin az életemben átmentem, ez semmi, nem látszik, mi is az életcélom. Hát nem látja a környezetem, mi az, és hogy ez az egy elég, nem kell több, mert boldoggá tesz? Lehet-e szebb életcélja egy embernek, egy gyógypedagógusnak, minthogy mindennap azzal a tudattal kelhet fel, hogy segít a sorstársain, segít nekik példát mutatni, hogy igenis ki lehet törni a megbélyegzésből, én igenis átérzem, min mentek keresztül? Szerintem nem. Igen, az az életcélom, hogy segítsem a sorstársaimat, hitet adjak számukra, hogy van további lehetőség, és igen, ez boldoggá tesz. Igen, még nagyon sok célom van a pályámon belül, ami egy élethivatás is egyben. Sajnálom, ha ezt valaki nem látja, vagy nem tartja fontosnak, de ez kellett ahhoz, hogy ez a könyv, amit ma elkezdtem írni, megszülethessen. Ki lesz-e adva? Ki tudja? Ki tudja, valakit érdekel-e az, amit meg akarok osztani veletek, de ha meg sem próbálom, már vesztettem.

      Nos, akkor legyen a következő célom, hogy megszülethessen ez a könyv, eljusson sok-sok diszlexiás-diszgráfiás gyerekhez, felnőthöz, és motivációt nyerjenek belőle!

      Tarts velem, ha kíváncsi vagy!

      Kisgyermekkor

      Nagyon szerencsésnek mondhatom magam: egy szerető család második gyermekeként születtem egy kis faluban. Mivel személyazonosságomat nem szeretném kiadni, a lakhelyem legyen Regefalva (egyik kedvenc sorozatom alapján), a nevem pedig legyen a bérma-keresztnevem, amelyet akkori barátom választott nekem, azóta sem használtam: Blanka. Tehát második gyermekként születtem, van egy bátyám, Erik, aki az egyik példaképem az életben, ezért még nagyon sokat fogtok róla hallani már az elején. Mi úgy éltünk, hogy édesanyám, Angyal – szakmája szerint bolti eladó –, aki ekkor otthon tartózkodott gyesen, általában a faluban dolgozott több kisebb boltban. Édesapám, Tóni, a helyi erdészetnél dolgozott, ő volt a kenyérkereső, ő tartotta el a családot. Mi a mama házában éltünk – ott élek ma is.

      Felnőttfejjel visszagondolva azt mondanám, hogy egy átlagos életet éltünk: nem voltunk gazdagok, nem voltunk túl szegények sem, mindig megvolt, amire szükségünk volt. Eleven kisgyerek voltam, szüleimnek meggyűlt velem a gondja, és most írhatnám, milyen jókat játszottunk a faluban, de ez nem tartozik szorosan a történethez.

      Most jöjjön a szakmai énem visszatekintése a gyerekkoromra. Hoppá, máris mást látok. Látok egy sérült gyermeket a családban, akit mi sosem neveztünk így, és a mai napig nem tartom annak saját testvéremet, Eriket, aki vízfejűséggel született. Ez nekem annyit jelentett, hogy tudtam, bátyám fejét műtötték. Nem szabad megütni, védelmezni kell, kicsit visszahúzódóbb, és anyával gyakran járnak kórházba. Most máshogy látom. Ez természetesen a tapasztalásnak köszönhető és nem annak, hogy máshogy gondolkodnék bátyámról; ő mindig az én pici bátyám marad, akire vigyáznom kell.

      Van egy anya – sérült gyermek-kapcsolat azok sajátosságaival; a burokban nevelés, a túlféltés stb. A bátyám nagyon szerencsés: ő ezt a betegséget a legjobb prognózissal hozta le. Az orvosa mindig azt mondta: ilyet egész praxisa alatt nem látott, és mindenhol a bátyám esetével dicsekedett. Ugyanis Erik rendes iskolába járt, leérettségizett, majd szociális munkás lett, jelenleg a mester diplomáján dolgozik. Értitek már, miért is ő a példaképem? Talán annyi gondja maradt neki, hogy ő is diszgráfiás és diszlexiás, mint én.

      Tehát életem első pár hónapja… Kb. olyan 8 hónapos lehettem, bátyámnak pont akkor volt egy shuntos műtétje. Anya természetesen mellette volt a kórházban, mi mamával maradtunk otthon, aki mindennap bevitt a kórházba szoptatásra. Apa meg természetesen dolgozott, és munka után ment a kórházba. Ez így ment egy hónapig, majd amikor hazakerültek a kórházból, bátyámra természetesen nagyon kellett vigyázni, hogy semmi fertőzés ne érje, semmi baja ne legyen, így hát kicsit még nélkülöznöm kellett őt és anyát. De nem bánom, hisz’ egy olyan testvérem és anyukám van, amilyen nagyon kevés embernek adatik meg. Nyolc-kilenc hónapos korban egy csecsemőnek sokat kell fejlődnie, el kéne kezdeni gagyogni stb., de az anyai szeretet akkor nem érzékelte ennek hiányát.

      Ám mikor anyának már volt rám ideje, elkezdett értem aggódni: ez a lány nem beszél. Miért