– Ööö… Úgysincs még párom, ööö persze.
Jesszus, megmenekültem. Mégis lett párom a szalagavatóra, és méghozzá nem is akár milyen! Már a gondolattól is szétolvadok. Hogy ő az én derekamat megfogja, na ne! Tuti bénázni fogok, tuti megtaposom a lábát. Na jó, már megint kezdem, ismét a túlkombinálás. Elgondolkodva vigyorgok, miközben Ana csak úgy odalibben mellém:
– Látom, egy szempillantásra lett partnered a tánchoz.
– Magam sem hiszem el, hogy egy ilyen jóképű sráccal ringhatok életem első és legmeghatározóbb estéjén.
A szívem a torkomban dobog, és a tánctanár felkiált:
– Álljanak össze a párok, ma megtanuljuk az alapokat!
Úristen, de finom az illata! Basszus, megfogta a derekam: kész, végem, remeg a lábam és nem merek a szemébe nézni, mégis felpillantok, hátha nem engem néz. De pontosan engem néz: mosolyog, ahogyan szokott. Úgy lekapnám. Megszólalnék, de annyira izzik köztünk a levegő, hogy szívem szerint már most leteperném. Hú, a fantáziám már dolgozik is.
Végtére is szaktársak vagyunk. Hozzá szólok, ez így nagyon kínos: csak erőlködünk itt. Legalább nevetnénk magunkon:
– Figyelj Mark! Én nem vagyok egy keringőzős, és másrészről nem is akartam táncolni, hiszen senki sem kért fel!
Meglepetten néz rám:
– Én senki vagyok? Most mégis velem táncolsz! Nem is vagy béna ahhoz képest, hogy nem vagy nagy keringős, én viszont azt érzem, hogy remegsz, mint egy nyárfalevél. Nyugalom! Megenni nem foglak azért.
Erősen elmosolyodtam:
– Hirtelen jött a felkérés: időm sem volt gondolkodni, csak sodródtam a lehetőséggel. És igazság szerint osztálytársak vagyunk, mégsem tudok rólad semmit.
– Oh… Ezen könnyedén változtathatunk.
Aznap a suli után hazafelé együtt sétáltunk: elmesélte, hogy emelt töris volt, csak sokat járt besegíteni a bátyja, James éttermébe. Így jónéhány tantárgyból megbuktatták, meg persze sok volt a hiányzása is, és így került át hozzánk. Mesélte, hogy ismeri Anat, hisz egy általánosba jártak. Iszonyú intelligens és érett gondolatokkal volt tele, szimpatikusnak éreztem. Lassacskán a házukhoz értünk, én pedig pattantam a bringámra, mivel a város szélén laktam. Nyilván nagyon élveztem a társaságát és pozitív volt a csalódásom.
– Nem jössz be egy teára? – és lassan közelíteni kezd felém.
–Most nem, köszönöm, de talán majd máskor. – Még mindig vigyorgok, mint a vadalma:
– Nagy kár! Pedig nagyon finom teát készítek!
– Igen!? Hát legközelebb nem hagyom ki! Ígérem!
IV. Fejezet
Nem tudom, mi ez az érzés: sosem éreztem hozzá foghatót. Észre sem veszem, mégis mosolyra húzódik a szám, ha csak eszembe jut. Este az ágyamban vissza-visszagondolok a beszélgetésünkre. Pittyen a telefonom. Mark üzenetet írt Messengeren.
„Jó éjt, táncoslábú nyárfalevél”
Basszus, most így fogja szívni a vérem! Erre rákontrázok. De szuper! Holnap kicsit dögösebbnek kell lennem, nincs mese.
Mosolyogva alszom el. Reggel a kávém mellé dúdolva indul a napom, mintha valamiféle csoda történt volna velem az éjjel. Nem érzem az élet adta nehézségek súlyát. Anyunak persze fel is tűnik a dolog:
– Látom, ma nagyon jó a kedved, Zoé.
– Igen.
– Megtudhatom az okát?
– Igazság szerint lett egy táncpartnerem a keringőhöz és igencsak jóképű.
– Zoé, hát ez nagyon jó hír, végtére is ez a te napod lesz, ez a nap rólad szól. Csak vigyázz a középiskolás srácokkal. Tudod, hogy milyenek.
– Anya, ő nem olyan: ő más, mint a többi srác. Egyébként Marknak hívják.
– Na, majd megnézem én ezt a Mark fiút. Biztosan a szeme sem áll jól!
– Jaj, anya hagyj már… Majd mutatok róla néhány fotót, most viszont sietek, mert szokás szerint megint elkésem a suliból.
Tekerem a bringám, mint egy őrült. Nem akarok megint elkésni, mellesleg még reggelit is venni szeretnék. Szerencsés csengetés előtti célba érésem után a büfé felé veszem az irányt. Amíg a soromat kivárom, Ana odaszalad hozzám. A szülei nem lesznek otthon a hétvégén és áthívott, hogy csapjunk egy csajos estét. Simán benne vagyok a dologban: szeretem a csajos estéket. Csütörtök van és holnap matek témazáró lesz. Sosem voltam jó matekból: ezek a gyökvonás alatti szinusz egyenletek, hát falra mászok tőlük. Próbálok koncentrálni, de nem megy. Szerintem írok egy puskát, azzal mindent megoldok. A tanár úgysem nézi a szürke egérkét a sarokban.
Megint pittyen a telefonom. Mark az:
– Unatkozom, kis táncos lábú, nincs kedved sétálni egy jót?
– Basszus! Este 21:37 van, ilyenkor?!
– Nézz ki az ablakon, Zoé! Mit látsz?
– Havazik.
– Legjobb a levegő és a legbékésebb a hóesésben sétálni. Mit gondolsz?
Atyaég!!! Nem elég, hogy jóképű, izmos és érett a gondolkodása; még romantikus is. Hát ez a pasi egy főnyeremény! Jaj, majdnem kihagytam, hogy persze táncolni is jól tud.
– Hol szeretnél sétálni?
– Ahol te, Zoé.
– Rendben! Vegyünk egy forralt bort az éjjelnappaliban és sétáljunk ki a színházhoz.
A színház egy gyönyörű vízparti hely, ami fedetlen: tehát ott fogunk szétfagyni. De kíváncsi leszek, miért akar találkozni. Összeszedem magam és bringára pattanok, a kisboltnál találkozunk. Istenem! A szemközti postánál lezárom a kis vasparipám. Ő ott áll a bolt előtt, két pohár forró itallal a kezében.
Sietve szedem a lépteket felé. Hát hogyne, a padkánál majdnem orra buktam, de remélem, nem látta. Ez csak a szokásos Zoé-stílus.
– Szia.
– Szia Zoé. Mehetünk? Tessék, ez a tiéd, legalább melegen tart kissé.
– Persze. Köszönöm. Miért hívtál ide, Mark? Valami baj van?
– Igazság szerint nagyon jól éreztem magam veled a múltkor és senki sem szokott így meghallgatni engem.
– Ennek, látod, szívből örülök, viszont ezt nem értem: hogy nem hallgat meg senki? Hisz annyi barátod van!
– Tudod, Zoé, hatalmas tömegben is lehetsz magányos, ha különbözöl, vagy éppen másabb vagy, mint ők.
– Ebben teljesen igazad van. Látod, nekem ezért van csak egy barátnőm.
– Annak örülök a legjobban, hogy eljöttél, Zoé: hisz ez arról árulkodik, hogy nem hagylak hidegen. Vagy talán tévedek?
– Nem, nem tévedés: igencsak ritka az ilyen srác, mint te vagy, és úgy vélem, van valami a levegőben, ha mi ketten beszélgetünk. Erre szeretnék igazság szerint rájönni, hogy mi az, mert sosem volt még ez így… De inkább