Miért hívja magát „Subcomandanténak”?
Mindenki azt mondja: „Marcos a főnök”, de ez nem igaz. Az igazi főnökök a zapatisták; én történetesen csak katonai parancsnok vagyok. Azért neveztek ki szóvivőnek, mert beszélek spanyolul. Az elvtársaim rajtam keresztül kommunikálnak; én csak parancsokat teljesítek.
Tíz év bujkálás hosszú idő. Mivel üti el az időt itt a hegyekben?
Olvasok. Tizenkét könyvet hoztam magammal a dzsungelbe. Az egyik a Teljes ének Pablo Nerudától, a másik pedig a Don Quijote.
És még mit csinál?
Nos, a napok és évek a harcunkkal telnek. Ha az ember minden egyes nap ugyanazt a szegénységet, ugyanazt az igazságtalanságot látja... Ha itt élsz, a harc és a változtatás iránti vágy egyre csak erősödik benned. Hacsak nem vagy cinikus vagy gazember. Aztán vannak olyan dolgok, amelyeket az újságírók általában nem kérdeznek meg tőlem. Például, hogy itt a dzsungelben néha patkányokat kell ennünk és a bajtársaink vizeletét kell innunk, hogy ne haljunk szomjan a hosszú úton... és hasonlók.
Mi az, ami hiányzik? Mit hagyott hátra?
Hiányzik a cukor. És egy pár száraz zokni. Éjjel-nappal vizes lábbal a fagyos hidegben... ezt nem kívánom senkinek. Ami a cukrot illeti, ez az egyetlen dolog, amit a dzsungel nem tud biztosítani. Mérföldekről kell beszereznünk, mert szükségünk van rá, hogy megtartsuk az erőnket. Nekünk, városiaknak, ez kínszenvedés. Folyton azt mondogatjuk: „Emlékszel a coyoacáni fagyira? És a Division del Norte-i tacóra? Ezek mind csak távoli emlékek. Itt kint, ha fácánt vagy más állatot fogsz, három-négy órát kell várnod, mire elkészül az étel. És ha a katonák annyira ki vannak éhezve, hogy nyersen eszik meg, akkor annak másnap hasmenés lesz a vége. Itt más az élet, mindent másképp lát az ember... Ó, igen, azt kérdezte, mit hagytam hátra. Egy metróbérletet, egy rakás könyvet, egy versekkel teli füzetet... és néhány barátot. Nem sokat, csak néhányat.
Mikor fogja felfedni a kilétét?
Nem tudom. Úgy gondolom, hogy a maszkunk egyúttal pozitív ideológiai jelkép: ez a mi forradalmunk... nem egyénekről szól, nincsen vezetője. Ebben a maszkban mindannyian Marcosok vagyunk.
A kormány azzal érvelne, hogy azért rejti el az arcát, mert van valami rejtegetnivalója...
Nem értik. De nem is a kormány az igazi probléma, hanem a chiapasi reakciós erők, a helyi farmerek és földbirtokosok a privát „fehér gárdájukkal”. Nem hiszem, hogy nagy különbség van egy dél-afrikai fehér ember feketékkel szembeni rasszizmusa és egy chiapaneco földbirtokos mexikói indiánokkal szembeni rasszizmusa között. Itt a mexikói indiánok várható élettartama férfiak esetében 50-60 év, nők esetében pedig 45-50 év.
Mi a helyzet a gyerekekkel?
A csecsemőhalandóság az egekbe szökött. Hadd meséljem el Paticha történetét. Nemrég, amikor a dzsungel egyik részéből a másikba mentünk, egy kicsi, nagyon szegény közösségbe kerültünk, ahol egy zapatista bajtársunk fogadott minket. Volt egy három-négy éves kislánya. A neve Patricia volt, de ő Patichának ejtette. Megkérdeztem tőle, mi szeretne lenni, ha nagy lesz, és a válasza mindig ugyanaz volt: „gerilla”. Egyik este nagyon magasra felszökött a láza – legalább negyven fokra –, és nem volt nálunk antibiotikum. Nedves kendőkkel próbáltuk hűteni, de olyan forró volt a teste, hogy a kendők folyton megszáradtak. A karjaimban halt meg. Patriciának soha nem volt születési anyakönyvi kivonata, sem halotti bizonyítványa. Mexikó számára olyan volt, mintha sosem létezett volna. Ez a valóság, amivel a mexikói indiánok Chiapasban szembesülnek.
Lehet, hogy a zapatista mozgalom válságba sodorta az egész mexikói politikai rendszert, de győzni nem győztek, ugye?
Mexikónak szüksége van a demokráciára, de olyan emberekre is szüksége van, akik a pártpolitikán túllépve megvédik azt. Ha a mi harcunk segít elérni ezt a célt, akkor nem volt hiábavaló. A zapatista hadsereg azonban soha nem fog politikai párttá válni; egyszerűen csak eltűnik. És amikor ez megtörténik, az azt jelenti majd, hogy Mexikóban demokrácia van.
És ha nem történik meg?
Katonai szempontból körül vagyunk véve. Az igazság az, hogy a kormány nem fog meghátrálni, mert Chiapas – és különösen a Lacandon dzsungel – szó szerint egy olajtengeren fekszik. Ez az a chiapaneco olaj, amelyet Mexikó garanciaként az Egyesült Államoknak adott a kölcsönkapott dollármilliárdokért. Nem engedhetik meg, hogy az amerikaiak azt higgyék, hogy nem ők uralják a helyzetet.
Mi a helyzet önnel és a bajtársaival?
Velünk? Nekünk nincs vesztenivalónk. A mi harcunk a túlélésért és a megérdemelt békéért folyik.
A mi harcunk egy igazságos harc.
2
Peter Gabriel
Az örök showman
Peter Gabriel, a Genesis legendás alapítója és énekese nem sűrűn ad koncertet, de amikor mégis, akkor bizonyítékát adja, hogy zenei, kulturális és technológiai kísérletező kedve a legkevésbé sem ismer határokat.
A háromnapos, milánói rockzenei fesztiválon, a Sonorián készítettem vele exkluzív interjút. A kétórás, kimagasló zenei előadás során Gabriel énekelt, táncolt és ugrált a színpadon. Olyan show-val nyűgözte le a közönséget, amely – mint mindig – sokkal több volt egyszerű rockkoncertnél.
Az előadás végén beinvitált a limuzinjába. Miközben a repülőtér felé haladtunk, mesélt magáról, jövőbeli terveiről, vállalásáról az Amnesty International rasszizmus és a társadalmi igazságtalanság elleni küzdelmében, a multimédiás technológia iránti szenvedélyéről és a Secret World Live című album kulisszatitkairól, amelyet hamarosan világszerte piacra dob.
Ön szerint a dél-afrikai apartheid összeomlása a rockzene győzelme volt?
A dél-afrikai nép győzelme volt, de úgy gondolom, hogy a rockzene is szerepet játszott benne.
Milyen értelemben?
Úgy gondolom, hogy a zenészek sokat tettek azért, hogy az európaiak és az amerikaiak fejében jobban tudatosuljon a probléma. Vegyük például a Bikót. Azért írtam meg ezt a dalt, hogy minél több ország politikusait rávegyem a Dél-Afrika elleni szankciók és nyomásgyakorlás fenntartására. Apró dolgokat kell tennünk, amelyek lehet, hogy nem változtatják meg az egész világot, de hoznak valamilyen változást. Ez olyasvalami, amiből mindannyian részt vállalhatunk. Az igazságtalanság elleni küzdelem nem mindig nagy tüntetésekben vagy nagyszabású gesztusokban mutatkozik meg.
Mire gondol?
Hadd mondjak egy példát. Él néhány idős hölgy az Egyesült Államok középnyugati részén, akik halálra idegesítik azokat, akik kínzásokat követnek el Latin-Amerikában. Minden idejüket azzal töltik, hogy leveleket küldözgetnek börtönigazgatóknak, egyiket a másik után. Mivel nagyon jól értesültek, leveleiket gyakran kiemelve közlik az amerikai lapok. És gyakran megesik, hogy a leveleikben megemlített politikai foglyokat hirtelen, mintegy varázsütésre