– Ha el nem hallgat, mindiárt agyon puszilom. Nézze meg az ember. – Nem volt elég az imént?
Az, asszony hamisan int nemet, elfojtva kacag. Az ura vele kacag. Heki nyugtalanul nyöszörög mellettök. Bizonosan ilyesmit gondol magában: manó látott még ilyen sneffhúzást; – ezek csak elszerelmeskedik innen az óvatos tündérmadarakat.
Csakugyan megint csókolódznak. Heki illedelmesen fordít nekik hátat. A szárnyasegerek visszakanyarodnak, úgy lesik, hogy ugyan mi folyik itt; micsoda társaság ez a sötétedő erdő magányában.
A közelben nagy kakatolás, zajos, szinte robajló repülés támad. Egy fácánkakas emelkedik fel a gazosból; száll messzire, felgalyaz, megtelepszik egy fán, éjszakára.
Ez már igazán a késő estét jelenti. Most már a fácánok is éjjeli szállás után néznek, hogy odalent, a bokrok alján, baj ne érhesse őket.
Heki emelgeti lógó fülét, úgy bámul a kakatoló kakasra. Fent érces károgással húz át egy szürke varjú; az is éjjeli szállásra megy, a fészkéhez, amely a nagy erdők egyik magányos fáján várja.
Minden van, csak sneff nincs; – nem is érdemes lesni, várni; – nincs itt most egyéb igazi gyönyörűség, mint amiben úgyis a legtöbb jó van a világon. A boldog két szerelmes egymás nyakába omlik…
”Cpsz! – cpsz!.. Kroj-kroj!..” hangzik felettök ebben a pillanatban.
Hamar szétrebbennek; – a férfi a puskájához kapkod; – célozni próbál; – késő! – A homályos égen már messzire van innen az egymást kergető sneff-pár.
Elől surran a kis sneff-menyasszony; utána szerelmes pisszegéssel a vőlegénye. Már nem is látni őket; – már csak abból tudni hogy merre járhatnak, hogy onnan hallani még az elhaló, távolodó pisszegést: „cpsz! – cpsz!..”
Mintha az egész erdő halkan visszhangozná a csittító, csendre intő, suttogó pisszentést, amivel a vándorló sneffek elbúcsúznak most innen.
Heki nyöszörög.
Az asszonyka felrezzen arra. Az urához simul, úgy suttogja: gyerünk haza, édes.
JÁTÉK A TŰZZEL
A Tarcsay-kastély kertjében nyílott a basarózsa. Olyan vérfoltosan piroslott, mintha valami nagy szívből cseppenként hulldogált volna a gyep közé. A piros foltokon túl normann-fenyők sötét fala szegte a kertet. Azután kezdődött az erdő a fácánossal, ahol esténkint a felgalyazó kakasok nagyokat rikoltottak.
A ház asszonya a verandáról nézte, hogyan húzódik a basarózsák közt az erdő irányába az ura, meg az unokanénje, aki nálok nyaralt. Telivér nagyvárosi asszony volt a vendég, akinek még itt a pusztán is első gondja a toilette körül forgott. Nyár lévén, fehérben volt. Az embernek a szépséges Apolló-lepke juthatott eszébe róla.
Tarcsayné a szemével kisérte őket, amíg láthatta; amíg csak el nem tüntek a haragoszöld fenyőfal mögött. Milyen szép pár, gondolta, és tünődve hajolt kézimunkája fölé. Időnkint boldog pillantásokkal kereste a veranda előtt levő homokos térségen a kis gyerekeit, akik ott játszadoztak. A fiúcska zajosan parancsolgatott piciny hugának, aki áhitatosan leste szavait. – Ha szárnyok volna, oltárképek lehetnének, gondolta a mamájok.
Ezalatt azok ketten eljutottak az erdei ösvényig.
Idegeneknek arrafelé tilos volt a járás-kelés. Aki ott megfordult, az bizonyos lehetett benne, hogy senkivel sem találkozik. Eleinte még csak volt az ösvény mentén egy-egy pad, de azután egészen beleveszett az út a sűrűségbe. Az utolsó pihenőhely egy ledőlt fatörzs volt, amelyet beborított a repkény. A fehér asszony itt megállott.
– Ne menjünk tovább, Bandi, – üljünk le egy kicsit; beszédem van veled.
A férfi kérdő arccal ereszkedett le a fatörzsre. Messziről kakuk szólt. A megbolygatott repkény közt elsurrant valami: – talán egy gyík. Fülledt volt a levegő.
– Parancsolj velem, Lenke!
Az asszony láthatóan küzdött magával, úgy lélekzett, mintha hegyre kapaszkodott volna. Tarcsay meg akarta fogni a kezét. Nem engedte, elvonta.
– El kell mondanom valamit neked; pedig árulást követek el. De ez a játék nem folyhat tovább. És én nem maradhatok itt tovább.
– Játék?!.. és megszököl a folytatása elől?
Az asszony lesütötte a szemét.
– Számítok rá, hogy minden szavam magunk közt marad. Edit sohasem bocsátaná meg, – mondta anélkül, hogy a kérdésre egyenesen felelt volna.
– Tehát őróla van szó?
– Őróla is.
– Hát még?
– Mirólunk, kettőnkről.
– Folytasd, kérlek.
– Nem fogsz megneheztelni?
– Terád?!!
Az asszony megértette és most maga nyujtott kezet a sógorának, aki azt gyöngéden megcsókolta, de, szinte tüntetően, rögtön el is eresztette. Várt.
– Én nem a magam jószántából jöttem most hozzátok, Bandi. Editnek szüksége volt rám; – hívott.
– Ebben még semmi rendkivüli sincsen.
– Várj egy kicsit. Felelj nekem őszintén: szeretted te Editet, amikor elvetted?
– Furcsa kérdés. Persze, hogy szerettem. Miért akarod tudni?
– Mondd meg előbb: szereted-e még most is.
Tarcsay elgondolkodott. Azuttán nyilt tekintettel felelt:
– Szeretem, mint egy édes jó gyermeket; mint a legjobb feleséget; mint a gyermekeim anyját.
– Csak úgy?
– Nem elég ez? Edit tökéletesen beéri vele.
– Tartok tőle, hogy tévedsz.
– Mondta?
– Nem ilyen világosan. De én ismerem. Nemcsak rokonok, hanem igazán jó barátnők is vagyunk. Már az intézetben azok voltunk.
– Pedig te idősebb lehetsz vagy három évvel.
– Csak kettővel. És aztán Edit a komolyságával hamar lett nagy leány. Most mondd meg nekem őszintén: amióta elvetted, csakugyan volt valakid, akit másképen szerettél?
Tarcsay merőn nézett az asszonyra. Nyomatékkal mondta:
– Van. De miért kell ezt olyan határozottan tudnod?
Az asszony elpirult. Zavarosan védekezett.
– Ne érts félre; nem arra vagyok kíváncsi, hogy kicsoda…
– Úgyis tudod. Megmondjam?
Úgy tett az asszony, mintha ezt nem hallotta volna. Sietve magyarázta.
– Nekem tudniillik azért kellett most idejönnöm, hogy elhódítsalak valakitől, akit nem ösmerek.
– Ez alaposan megtörtént. Meg lehetsz elégedve.
Kis ideig csend volt… A férfi szólalt meg újra.
– Eszerint összeesküdtetek ellenem. Mit mondott neked Edit? Beszélj bátran, ha már elkezdted.
– Ő szeret téged, nagyon szeret.
– Jó-jó; de mit mondott egyebet?
– Talán