A két bojtár egykettőre lepattant a lováról.
Ott álltak szemközt és egyelőre még csak kiváncsian méregették egymást a tekintetökkel. Vitás uramnak a vér is a fejébe szállt; meg sem gondolta, hogy iszen nem úgy van az, ahogy ő nagy indulatában bolondul elképzelte, hogy az ő kedvéért nyomban ölre-birokra menjen a két vetélytárs. Ő már lüktető agygyal biztatta volna a csikóst, a gulyást; „egy-kettő-három!” – hadd menjenek neki egymásnak a háromra, vérivó jókedvvel.
De a két legény nem ezt cselekedte. Hamarosan eltünt arcukról a szilaj dac s csikós olyat kurjantott, mintha a ménest térítené:
– Hát te hogy kerülsz ide, öcskös? – kiáltotta.
A gulyás a levegőbe dobta a kalapját:
– Mi szél hord téged erre, te lókötő?
A csárdásnak leesett az álla; a menyecske pedig föllélekzett. Ezek már nem eszik meg egymást.
– Ti ösmerősök vagytok? – kérdezte Vitás, uram, nagy szemet meresztve.
– Hogyne volnánk; egy dajkáló-anyánk volt, – magyarázta a csikós.
– Hájszen a bátyám, – mondta a gulyás, – a mostohabátyám! De hogy ez a pejkó jobb legyen, mint az én szürkém, az sem igaz ám, csárdás bácsi.
– Mondtam én? – riadozott az öreg. attól féltében, hogy kisül a turpissága.
De a menyecske belelátott. Kitalálta, hogy mit beszélhettek ezek csütörtök éjjel olyan sokat.
– Vén kujon, – pörölt rá az urára, – menjen kend borért a pincébe; nincs idefent s én csak nem mehetek le így.
(Már mint ilyen takaros-csinosan.)
Vitás örült, hogy elhúzódhatik.
A két legény összenézett s parolázott. Azután egyszerre fordultak a menyecske felé; de megint csak összenéztek. Az egyik kacagott; az ráragadt a másikra is. Valami bolondot gondolhatott mind a kettő.
– Itt ma ne soká maradjunk, öcskös, – dörmögte a csikós.
– Ma ne, – visszhangozta a gulyás.
Mire a csárdás hozta a bort, már megint lovon ültek. Hiába tessékelte őket beljebb a menyecske.
A csárdás vérszemet kapott. A gulyáshoz fordult:
– Álmos vagy tán, ecsém?.. Pedig „álmos kuvasznak vackon a helye”, magad mondád.
A gulyás ráemlékezett; nevetett.
De a csárdás a csikósnak is adósa volt még; nekidurálta magát; hisz nem olyan harapós legény az!
– Idd ki ecsém, – mondta s odanyújtotta neki a teli üveget, – ettől olyan lesz a hangod, hogy bátran elmehetsz vele kántornak Nádudvarra.
A két legény ivott. Egyik a másiknak kínálta az üveget. Az asszony biztatta őket: no még egygyel.
– Majd máskor, – szabadkoztak.
– Mikor? – kérdezte ravaszul a csárdás.
A gulyás rántott egyet a vállán.
– Majd tán a jövő héten, – mondta, a bajusza helyét pödörgetve.
A csikós a másik oldalára lódította a szűrét. úgy vágta oda foghegyről:
– Nem veszünk össze ezen; iszen egy dajkálóanyánk volt.
A csárdás gyanakodva nézte őket. Ezek egyezkednek, gondolta, de nem árulta el.
A felesége megint a veséjébe látott.
– Úgy kell kendnek, vén kujon, – suttogta magában; de ő sem ütötte dobra a gondolatát.
A bojtárok indultak. Egy darabon együtt léptettek: beszélgettek; rég nem láthatták egymást. Azután sarkantyúba kapták a lovukat s szétváltak. Nemsokára csak egy sötét pont, meg egy világos pont látszott belőlök a messzeségben.
A csárdás is ment a söntésbe, az asszony után, aki ott csörömpölt az üvegekkel, mérgesen, boszszúsan, vagy csak mert sietett. Várta egy darabig, hátha szól valamit, ha akar. Nem akart. Utoljára is ő kezdte a beszédet. Nem sokat mondott, de eleget.
– Hallod-e, asszony, úgy látom én, akár ott, akár itt, te utánad csak járnak.
– Jár a kend ötödik kereke, összevissza; mi leli már megint?
– Csak az, hogy holnap pakolsz, oszt megyünk.
– Hova a csudába?
– Őszbe fordulunk maholnap; jönnek a vadludak, nem szeretem a gunarak gágogását. Megyünk vissza, Szabolcsba.
Az asszony elértette a gonosz célzást. Még gonoszabbul kérdezte: azt hiszi kend, hogy ott nincsen gunár? Különben nekem mindegy, – tette hozzá fitymálva s rántott egyet a vállán.
A csárdásra rájött a köhögés. Elkezdett hápogni. Csakúgy a kezével integetett, a fejével bólintgatott. Azt mondta vele: tudom! tudom!
A nyitott ablakon át éles hang süvített be. Egy kósza gunár húzott át a pusztán, az gágogott. Az asszony nem állhatta meg, hogy fel ne kacagjon:
– Hallja?
Ugy rémlett a csárdásnak, mintha az a hangos gunár is őt kacagná. Bosszúsan dörmögött: magában káromkodott.
Becsapta az ablakot.
LECKE
A falusi kert estikéi már javában nyiladoztak, minthogy alkonyodott. Messziről olyan porfelhő nyúlt a kertek alá, mintha füstöt hajtott volna erre a szél. Ott vonult a csorda hazafelé a községi legelőről. Az urasági udvar gömbakácaira százával telepedtek a verebek: itt volt rendes éjjeli szállásuk. A fák alatt egy cirmos kandúr nyalogatta a száját s a verébszállás felé pislogott.
Az akácos rondójában, gyalúlt deszkából öszszerótt asztal mellett, néhány gyékényzsöllye volt, amelyek egyikén egy már időses nő ült. Ámbár egyetlen ősz hajszála sem volt, arca fonnyadtsága mégis elárulta korát. Simára fésült, két oldalra szétválasztott haján kis fekete csipkefejkötő csücsült Az egész alakban valami merevség és szigorúság ötlött szembe. Ölében kézimunka volt; de azzal most szünetet tartott. Pihent.
A rondón kívül, az istálló tájékán, szikár, hajlott vállu öreg úr gyönyörködött abban, hogy milyen jó étvágygyal csámcsognak a vályúra kapatott malacok. Volt belőlök vagy negyven. (Egész kis vagyon.) Ugyancsak igyekeztek felhabzsolni az eléjök öntött darát; visítottak, tolakodtak, belelépegettek a vályúba, telhetetlen étvágygyal vacsoráltak, az öreg úr nagy mulatságára.
Az idős nő figyelmét az terelte el onnan, hogy a nyitott kapun egy lovas poroszkált be, aki azután a rondó tájékán ácsorgó parasztlegény mellett megállott s a kantárt odadobta neki.
– Jártasd meg Rárót, izzadt, – mondta és lovaglóostorával csápolgatva indult volna a malacok felé, amikor egy nyomatékos hang visszafordította.
– Bandi, kérlek egy szóra!
A hang a gömbakácok felől jött. A fiatalember csak most vette észre, hogy van ott valaki.
– Igen, mama, – mondta engedelmesen és már át is lendült a rondó alacsony gerendakerítésén. – Jó estét kívánok, csókolom a kezét…
– Honnan jösz?.. Vagy inkább ne felelj. Nem szeretném, ha nem mondanál igazat. Majd