A ki a zöld nadrágot felhúzta, tisztán értette a madarak beszédét.
De nemcsak a madarak nyelvén tudott, hanem értette azt is, a mit a reszkető nyárfalevelek zizegnek egymásnak, s nem maradt titok előtte, mit zúg az erdő sejtelmes éjszakákon, miért morognak a hegyek, mit karatyolnak a kis vizek, és mért, kire haragszik a tenger. A ki a zöld nadrágot felhúzta, az úgy olvasott az égboltozatból, mint más a nyitott könyvből; a csillagok járásából ki tudta betüzni a jövendő titkait, az abrakadabra abéczévé vált előtte, s ha azt akarta megtudni, hogy akárhol mi történt, csak dobbantania kellett, hogy a mult összes szolgáló szellemei ijedten jelenjenek meg parancsszavára. A ki a zöld nadrágot felhúzta, megértette, miért sietnek a kis folyók a tengerbe, miért les a menyét a szárnyasokra, és tudta, hogy mit akarnak a szegény kis földi férgek. Mondom, bűvös nadrág volt ez a szép zöld nadrág.
De – reszkessetek a tündérektől, ha ajándékot hoznak is! – a zöld nadrágnak volt egy szörnyü átka. A ki felhúzta, azt menten elfogta egy égető szomjuság: az a vágyakozás, hogy emberek és madarak, erdő és tenger, plánták és földi férgek, mind, mind azt susogják körülötte folyton, örökké:
– Ó, milyen szép zöld nadrág! Ó, milyen szép zöld nadrág!
VII
– A hársfák és a tölgyek szeretik nézni zöld nadrágomat – így vigasztalta magát Dom Gil, a hányszor az utczagyerekek megcsúfolták és köveket dobáltak utána. És egyre többet járt a hársfák és a tölgyek közé, a melyeknek csak ő értette a nyelvét.
Melancolia ezalatt egyedül ült otthon és pergette a rokkáját. Melancolia nem értett semmit; csak nézett ki az ablakon nagy, fekete szemével, de nem látott odakünn egyebet érthetetlen tarkaságnál. Melancolia sehogy se tudta felfogni, mire ez az egész, különös világ.
VIII
Dom Gilnek a házikója künn állott a város végén, közel az erdőhöz. A házikó előtt egy kis kék pántlika folydogált, melyet Dom Gil úgy hítt, hogy: a folyó.
Egyszer, a mint Melancolia egyedül üldögélt ablakánál, rokkáját pergetve, egy vándor tartott a kis kék viz felé, láthatóan azért, hogy szomjuságát oltsa. Vidám vándor volt; kakastollas kalapját félrecsapta a fején s harsányan fütyörészett.
A mint meglátta Melancoliát az ablaknál, hirtelen mást gondolt. Oda ment az ablakhoz s bekiáltott hozzá:
– Ereszsz be, szép virágszál.
– Nem – felelt Melancolia – ő igen különös ember, s én engedelmes szolgálója leszek.
De az ajtó nyitva volt, és a vándor bement.
– Csak egy csókot kérek – szólott a küszöbről. – De ha kettőt adsz, azt se bánom.
– Nem lehet – szólt Melancolia. – Ő igen különös ember, s én megígértem, hogy engedelmes szolgálója leszek.
– Ne tréfálj, lelkem – suttogott a vándor. – Szép asszonynak nem a rokkánál a helye.
– Ó – zokogott Melancolia – mily borzasztó, hogy meg kellett csalnom ezt az igen különös és igen derék embert!..
– Isten jó nap, szolgám – készülődött a vándor. – Még hosszu utam van, s mindjárt beesteledik.
– De hát kicsoda vagy? És hová méssz? Nem jössz vissza többet?
– A nevem: Soha Másnap – válaszolt a vándor.
Félrecsapta a kalapját és fütyölve ment tovább. Melancolia csudálkozva nézett utána.
IX
Ettől fogva Melancolia összetett kézzel ült rokkája mellett és csak nézett ki az ablakon. A munka nem haladt előre, de Melancolia nem bánta.
És sorra előjöttek a Szent-Izidor-kávéházi ismerősök, mondván:
– Az eszelős nincs itthon, Melancolia. Mért nem eresztesz be?
Melancolia vállat vont, és az ismerős bement.
Ezek legalább selyemkendőkről, csipkés ruhákról és fülbevalókról beszéltek neki. Dom Giltől pedig már soha se hallott egyebet, csak azt, hogy:
– Megyek a hársfák és a tölgyek közé.
A szomszédok eleinte csak nagyokat nevettek, s »helyes«-t bólingattak, mert Dom Gil nem ivott velök. Később azonban nagyon megharagudtak, látván, hogy Dom Gil nem jött rá a dologra.
Egy szomszéd érte ment a hársfák közé és igy szólt hozzá:
– Nemes Dom, kövessen engem, hogy ha látni akar valamit.
És mondott még egyet-mást, nem tudom mit.
– Az nem igaz – szólt Dom Gil. – Ő édes testvére Dulcineának, kiért spanyolországi rokonom epedett.
De igaz volt.
– Meggyaláztad zöld nadrágomat! – kiáltott fel Dom Gil, s kiűzte házából Melancoliát. Aztán sirva fakadt, s elment a hársfák és a tölgyek közé, elpanaszolni nekik bánatát.
X
Egy este kopogtattak a Dom Gil ajtaján. Ismeretlen ember nyitott be, a ki igy szólt hozzá:
– Uram, egykori feleséged nagy nyomoruságban fekszik a Szent-Balázs-ispotályban. A sebek elemésztették arczát, és a lehellete türhetetlen. Koldusabb a koldusnál, és ha te is elhagyod, mint elhagyta mindenki, a közös élelmen fog tengődni, s a közös sirba fogják eltemetni.
Dom Gil fehér lett mint a fal, és azt mondta, hogy:
– Megyek.
Mikor az ispotályhoz értek, az ismeretlen igy szólt:
– Nem fogsz ráismerni, uram. Nagyon megváltozott. Nincs meg belőle semmi, csak a nagy fekete szeme.
Dom Gil fölemelte a fejét.
– Tévedésben vagy, uram – szólt kevélyen. – Azon a napon, melyen megtaláltam zöld nadrágomat, szent fogadást tettem, hogy mindenha gyámola leszek a szegényeknek, az elhagyatottaknak, a betegeknek. Ezért jöttem el. És ne hidd, mintha lágy érzelmek űztek volna e küszöbhöz. Ahhoz, a kinek ilyen zöld nadrágja van, nem fér efféle gyengeség.
És megigazitotta fején birétomát.
XI
Melancolia hosszu ideig sinlődött. Ez idő alatt Dom Gil hűségesen megtartotta szent fogadását, melylyel zöld nadrágjának tartozott, s egész nap ott ült a szerencsétlen mellett. Lágyan szólt hozzá, mint gyerekhez szokás, s igyekezett kitalálni titkos óhajtásait. Beszélt neki a plánták díszruháiról, a csillagok kalandos utjairól, s a pacsirta szerelméről. Melancolia csak nézte, s hallgatott.
– Mire gondolsz, Melancolia?
– Ó, Dom Gil, azon gondolkozom, hogy milyen különös és milyen derék ember ön!
XII
Egy napon végre a kaszás ember megjelent a szegény nyomorult ágyánál. Leült a lábánál, mintha otthon lett volna, s egy kicsit várakozott. Melancolia csodálkozva nézett rá.
Dom Gil ráborult az ágyra, s csöndesen sirdogált. Bizonyára megfeledkezett arról, a mit az ismeretlennek mondott vala.
– Ó, Dom Gil – szólt Melancolia – adja ide a kezét, hadd csókoljam meg!
Egész életében soha se szólt máskor,