És tudós előadást tartott nekik a dolgok körforgásáról. Dáthán és Mikimóki azt mondták rá, hogy: »Szamár!« Ez a szabad vélemény-nyilvánitás sokat enyhitett a fájdalmukon.
Lilith ezenközben mindenre gondolt, csak arra nem, hogy mit szólnak az urfiak a megváltozott állapotokhoz. Egész nap ott ült a Jónás lábánál és leste ajkáról a szót.
– Mondd el nekem – faggatta – nemzetségedet, és a fáradalmakat, a miket kiállottál.
Jónás nem fukarkodott a szóval; a próféták szeretnek beszélni.
Mikor elmondta, hogyan kezdte üldözni az Ur hangja a pusztában, Lilith remegett; mikor elmesélte, hová, merre bujdokolt a parancs elől, Lilith közelebb simult hozzá; mikor elbeszélte a tengeri vihar történetét s a hajósok haragját, Lilith felkiáltott: »De hát mért nem ölted meg őket?!« – s mikor végül elpanaszolta, mennyit szenvedett a hal gyomrában, Lilith elnevette magát.
– Bármerre induljunk – szólt a próféta – oda jutunk, a hova Ő rendel. De miért nevetsz?
– Azért nevetek – szólt Lilith – mert te csakugyan eszelős vagy, az én kis eszelősöm.
És megcsókolta a próféta haját.
Dél felé a vásárosok zaja fölkeltette a Jónás szundikáló lelkiismeretét.
– Mennem kell – szólt – hirdetni a vezeklést.
De meg volt irva, hogy soha se az történjék, a mit Jónás akart. Addig késlekedett, mig egyszerre nem ismert magára többé.
A porfir-medenczéből egy uj, eddig ismeretlen embert szedtek ki, a kin leginkább maga Jónás ámult. A haja csigákba volt sütve, szakálla drága olajkenőcsöktől fénylett, szálas alakját gazdag ruha fedte, s testéről finom illatszerek áradtak szerte. Ujjait drágaköves gyűrűk boritották; karjain arany pereczek fityegtek.
Hirtelen egy idegen került vele szembe, egy rózsakoszorus urfi, s mikor Lilith megmagyarázta neki, hogy ez ő maga egy álló tükörben, Jónás elvörösödött a haja gyökeréig.
– Mért vagy oly szomorú? – kérdezte Lilith.
– A saru szoritja a lábam – felelt Jónás. – Ahhoz vagyok szokva, hogy mezitláb járjak.
– Tenni fogunk róla – szólt Lilith.
Előhivatta a szolgáló asszonyait s lehúzatta a próféta saruját. Aztán elébe térdelt Jónásnak, s maga göngyölgette be a lábát puha bársony közé.
– El fogok esni benne a rögön – szólt Jónás.
– Nem fogsz a rögön járni – válaszolt Lilith. – Négy fehér lovat adok neked, és selyemmel párnázott kocsit.
Jónás nem szólt semmit, de még jobban lehorgasztotta az orrát.
– Rosszkedvü vagy, kis Jónásom – szólt Lilith. – Meg foglak vigasztalni.
IV
A csillár ezer mécsese repkedő tűzcsíkokat szórt a kristály-kancsókra s a karcsu bronz-oszlopok árnyékából bronz szinü törpék lépkedtek elő, arany tálakkal a vállukon. A nagy ebédlő négy sarkában, ezüstből faragott póznákon, drága fűszerszámok égtek.
Egy idő óta szótlanul ültek selyem-párnáikon, Lilith elnyujtózva, Jónás térdére könyökölve. Lilith behunyta a szemét és nemrég történtekre gondolt; Jónás egy törpét nézett, a ki majd megszakadt a halak és vadak súlya alatt.
A kis cselédek lerakták a roppant nemes érczeket; Lilith felocsúdott.
– Egyél és igyál velem – szólt a prófétához.
Jónás evett és ivott.
– Melyik borból iszol? – kérdezte Lilith. – Ez, ebben a zöld üvegben, fehér bor; nézd, mint a folyó smaragd. Jó bor, eloszlatja a szomorúságodat. Emez a másik, itt az arany serlegben, barnapiros, mint szűz leányok vére. Igyál belőle, s tüzet érzesz folyni az ereidben. Végre az ott, a koponyából készült billikomban, szénfekete bor; ettől mindent elfelejt az ember. Tudod mit? Igyál mind a háromból.
Jónás ivott mind a háromból. De győzte a bort s nem lett tőle vidám.
– Ugy vagy nálam, mint idegennél – szólt Lilith. – Nesze, fogd ezt a kis korbácsot, s parancsolj vele a cselédeimnek. Szép korbács, jó korbács; akasztott ember bőréből való.
Jónás megcserditette a kis korbácsot, és lőn őrült szaladgálás. Az egész házból ész nélkül futottak elő a szolgáló asszonyok, cselédek, törpék és bolondok. Hosszu sorban járultak uj parancsolójuk elé, s letérdepeltek előtte, várván rendelkezését. Lilith nevetett.
– Milyen furcsák! – szólt Jónás, de nem vidámodott fel.
Aztán elküldte őket. Visongva szaladtak el, mint vályuhoz a malaczok; de Lilith visszahívta a legkisebbik törpét.
– Jöjjenek a zenészek – ugymond.
A törpe ponttá görnyedve gurult el.
És jöttek a zenészek. Elül a csimpolyások, leghátul, a kik a harsonát fútták. Voltak köztük öregek és fiatalok, nők és gyermekek. Vígat fujtak; s a vig danára Lilith bolondjai bukfenczeket hánytak. De Jónás nem nevetett rajtuk.
– Igyál – szólt Lilith, s Jónás ivott, mint a gődény.
Aztán tizenhárom tánczosnő jött fátyolruhában, s megkerülvén a zenészeket, a kik az oszlopok közt állottak, ellejtették a napfény szerelmeskedését a rózsabokorral. Jónás ásitott.
– Hagyjátok abba – szólt Lilith – tánczotok unalmas. Hozzátok elő Veresbegyet.
Alig hogy kimondta a parancsot, Veresbegy megjelent. Két bolond hozta kézen fogva; a harmadik bolond hozta utánuk a hárfát.
Veresbegy nagyon szép kis lány volt. Selymes fekete haja volt és ábrándos, vizes kék szeme, melynek tekintete soha sem változott.
– Nem lát – magyarázta Lilith. – Vakon született.
A zenészek elhallgattak. Veresbegy megigazgatta vézna kis testén a bohócz szoknyát, melynek az eleje piros volt, a hátulja barna, s megpenditette a hárfát.
– Most olyat fogsz hallani, amilyet soha – szólt Lilith. – Veresbegy a legszebben hárfázik, a legszebben énekel, s a legszebben tánczol a világon. Veresbegy nagyon drága jószág. Két leggyönyörübb agaramat adtam oda érte.
Veresbegy mosolygott, úgy, a hogy a csecsemők szoktak mosolyogni, a mikor megsejtik, hogy tejet kapnak; s tovább pengette a zenélő szerszámot. A hárfa eleinte mélán szólt, de aztán vidámabban zengett, s mikor a hangok, egy-kettő, vigan pattogtak ki a húrokból, megzendült a Veresbegy dala is.
Jónás elámult. Ilyennek álmodta ő a kherubok hangját, de ez a kherub egy szennyes utczai dalt énekelt, a milyet a lebujokban szoktak énekelni mámoros hajósok czéda leányokkal. Mintha gyíkok és varangyok ugráltak volna ki tejfeles kis gyermeki ajkán.
S a ronda dal őrjöngő tánczba fúlt. A zenészek ujra megszólaltak s Veresbegy egy éles rikoltással megkapta száz szoknyája legfelsőbbikét, aztán mintha a rossz betegség bujt volna belé, eszeveszetten kezdte járni a bolondját. Lábacskája minduntalan az eget szántotta, s mikor a zene a legjobban rivalgott, meghajlott derékig, mint a ki arra készül, hogy széles jókedvében kirugja maga alól a világot.
Lilith poharával koczogott a zenéhez.