– Jó reggelt, Mariska!
– Nini… Mi történt magával, Feri, hogy ilyen hamar visszajött?
– Az, hogy elvesztettem a szívemet, de megkerestem. S mikor megtaláltam, siettem vele haza.
– E szerint a hollandus kisasszony nem mese?
– Olyan valóság, mint egy csokoládégyár.
– S hogy kerül ide? Árokszállásra?
– A magyarázat igen egyszerü. Együtt voltak a frohsdorfi intézetben Joannovics Terkával s most kedvet kapott meglátogatni a barátnőjét.
– És annyira megszerette Árokszállást, hogy már egy hónapja itt ül?!.. Mert legalább egy hónapja, hogy mindenütt csak róla beszélnek.
– Mint Pickwick úr az emberiséget, keblére öleli egész Magyarországot, le az utolsó cigánygyerekig. Népviseletben jár s holland nyelvre fordítja a főjegyző költeményeit.
– Szép? Csinos?
– Tudja, afféle Rubens-alakot igér. Ahhoz képest, hogy szőke, talán nagyon is egészséges az arcszíne.
– Hogy hívják? Van der Bilt?
– Van der Kerkhoven. Szép név. Kerkhoven holland nyelven annyit tesz, hogy koporsó.
– De sok kakaóföldje van, mi?.. Jőjjön be s beszéljen el mindent a legapróbb részletekig. Nagyon kiváncsivá tettek erre a leányra.
– Nem megyek be, mert részeg vagyok.
– Ugyan menjen. Láttam én már magát cifrább kedvben is.
– A művelt francia részegen nem megy vizitbe. Különben megadhatom a kivánt fölvilágosításokat, így lóháton is. Tehát mindenekelőtt: nem kakaóföldek, hanem csokoládégyár. Képzeljen, Mariska, annyi csokoládét, amennyit csak tud. Például tegyük föl, hogy Emma kisasszony megajándékozna szívével és kezével: harminc esztendeig folyton csokoládét ehetne egész Berény, mind a hatvanezer ember.
– S mennyit tesz pénzértékben ez a rengeteg csokoládé?
– Harminc-negyven milliót. Tudja, náluk tíz millió az már nem is határoz.
– Csinos parti! S maga mióta udvarol neki?
– Komolyan beszél?
– Persze. Az egész város tele van vele.
– Én azt hittem, hogy tréfálunk. De ha komolyan beszélünk, mondja, kedves Mariska, mire volna jó nekem a Van der Kerkhoven kisasszony roppant gazdagsága? Hogy egy tanya helyett tíz tanyám legyen? Nekem az az egy tanya is elég dolgot ad.
– Lárifári. Tudom, hogy van miből megélnie s ha éppen költekezni akar egy kicsit, ezért még nem kell megházasodnia. De gazdag gazdagot választ; ez már világ sora.
– A gazdagnak nincsen igaza: a legtöbbször rossz üzletet csinál. Különben nem vagyok olyan gazdag, hogy sokáig el tudjak tartani egy Eldorádóból érkezett hölgyet, akinek a papája csokoládé-király. Ma parasztleánynak öltözik, de holnap Ausztráliába küld kalaptollért, amilyen nincsen másnak.
– Hát az ő milliói?
– Azokat egyelőre ne vonjuk ki az üzletből: nagyon jól jövedelmeznek. De tegyük föl, hogy Van der Kerkhoven papa hirtelen megőrülne s gyémánttal telt zacskókat csapkodna a fejemhez, mondja, mit csinálnék ezekkel a fölösleges milliókkal? Kártyázni nem tudok, versenyistállót soha se fogok tartani… Hé, Calvados, ne fickándozzál, te vén szamár!.. Ami pedig a Cléo de Mérode-okat, meg a többi különösen fésült hölgyeket illeti: ha elszerződném a Van der Kerkhoven-családhoz, bizony Isten, mint becsületes kalmár állanám az alkut.
– Ugyan ne mondja!
– Pedig most nagyon komolyan beszélek.
Lássa, Mariska, én el vagyok perzsaszőnyegek és perzsa lányok nélkül, egy nagy csűrben, melyben sok a tulipános bútor s még több az evőeszköz, de kevés a műtárgy. Megvagyok egy rossz bricskával s Cipriani báró azt mondja rólam, hogy nem tudok élni. Talán igaza is van. Annyi bizonyos, hogy engem egy oldal szalonna meg egy meleg takaró egy hétre teljesen kielégít. Szeretem az osztrigát, a jó szivart, a zenét; s megbecsülöm a kényelmet. De ha mindez nincs, engem nem nagyon bánt; eszembe se jut. Ha egy májusi délután végigfekszem a fűben s elnézem az égen a bárányfelhőket, nem azon jár az eszem, hogy nem az én lovam nyeri meg a Derbyt; ha a béreseimmel beszélgetek, nem vágyódom előkelő dámák után, akik Whistlerről mondanák el nézeteiket. Azt hiszem, könnyen viselném a szegénységet is, bár igen nagy örömem, hogy azt tehetem, amit akarok, jöhetek, mehetek, amerre tetszik és senkise rendelkezik velem. Szóval Parlagi Jancsi vagyok, aki néha nagyokat iszik s néha, a legszívesebben, nem csinál semmit, csak nézelődik. Ez nálam már családi hagyomány, nevelés és hajlandóság dolga. Mire való volna nekem a parti és a Van der Kerkhoven papa milliói?
– Ez csak olyan beszéd. A pénz lehet sok, de soha se lehet elég. Akinek sok van, még többet akar. Valami ambiciónak élne; egyszer majd csak eszébe jut valami. Nagyban gyakorolná a jótékonyságot.
– Köszönöm. Ahhoz már önző vagyok, hogy a szegényekért föláldozzam magam. Megházasodni – jótékony célra!.. Kegyetlen gondolatai vannak, Mariska!
– Soha se hetvenkedjék. Láttam én már Vidovicsot, aki ötven esztendős koráig élcelődött a házasságról s aztán háromszor is megházasodott.
– Az igaz, ebben a népes családban mindenre talál példát, különösen a szamárságokra. De mondja csak, Mariska, magának olyan kitünő értesülései vannak!.. Ha Van der Kerkhoven kisasszonyt házasítják, azt értem. Egy hónap óta ő a környéken a legérdekesebb személy; ennyi pénz senkit se hagyhat békén. Hanem azt már nem értem, hogy miért éppen engem szemelnek ki a vőlegényének? Miért nem Ciprianit, aki nyolcvanezren felül minden összegnek udvarol? Miért nem Vizaknayt, aki úgylátszik, belé szeretett, legalább néha egy negyedóráig is úgy néz rá, mint egy hű, de igen beteg kutya?.. Miért nem akárkit? Miért éppen engem?
– Mert maga egy hónap alatt harmadszor ment ki Horváthékhoz, ami nem szokása. Mert… mit tudom én?! Van der Kerkhoven kisasszony bizonyosan jobban tudja, mint én.
– Az, szegény, nem is sejti, hogy millióira Berényben szemet vetettek, a nemzeti vagyon öregbítése végett. Ha háromszor is kinn voltam náluk, Terka az oka; azt mondta: „Szegényt nem hagyhatjuk árván; magának helyt kell állnia.“ S én helyt állottam. Legalább beszélhetett valakivel egy pár szót. Napokon át nem volt kihez szólnia. Horváth Jóska megtanította magyarul káromkodni s aztán levette róla a kezét.
– Kedves Feri, én azt mondom magának, hogy ha két embert ilyen határozottan házasítanak, a hiba sohase az egész világé, hanem mindig a gyanusítottaké. A kettő közül az egyik mindenesetre ludas. Úgy látom, ebben a dologban maga a hibás; maga udvarolt. Gyónja meg. Okosabb, ha meggyónik.
– Kedves Mariska, erre én azt felelem magának, hogy ebben a dologban én éppen olyan ártatlan vagyok, mint Van der Kerkhoven kisasszony. Nem udvaroltam. A berényi közvélemény téved. S hogy mennyire téved, mutatja az, hogy én a hét végén utazom San-Remoba.
– Ah, ah! Vége egy szerelmi