I
József napja Rác-Árokszálláson rendesen egy hétig szokott tartani. Horváth Jóska ugyan, a házassága óta, roppantul megkomolyodott, de ilyenkor, egyszer egy esztendőben, kidühöngte magát. Máskülönben nagy csöndességben élt a csöpp asszonykájával s akik jogász korában ismerték, el se hitték volna róla, hogy olyan kitünő főszolgabiró váljék belőle. De a régi Horváth Jóska nem veszett el végképpen; a leányzó nem halt meg, csak aludt. És koronkint föltámadt. Hogy mennyire föltámadt, arról minden egyes alkalommal három hétig beszélt Szilas és Bodrog-vármegye.
Ezeket az időszaki, tekintélyes kirugásokat Horváth Jóska azzal okolta meg a felesége előtt, hogy neki gyönge mája van. Az egészségének tartozott vele, hogy néha-néha nagyokat igyék. És csakugyan, abban az esztendőben, mikor apósa, az öreg Joannovics Milán halála miatt nem tarthatták meg a József-napot, Horváth József belebetegedett a nagy szolidságba. Nem evett, nem káromkodott, s már attól féltették, hogy búskomorságba esik. Szerencsére közbejöttek a választások s egy nagyobb szabásu, mondhatnám: közigazgatási jellegü áldomás után, amelyen néhány jövevényt hivatalból az asztal alá kellett inni, Horváth Jóska kigyógyult kedély-betegségéből.
Hogy a gyönge máju páciens a boritalból, ürmértékben kifejezve, mennyit használjon, erről az orvosi tudomány nem nyilatkozik egész határozottan; s e tekintetben a belgyógyászat jeleseinek a nézete alighanem eltér a Horváth Jóska vélekedésétől. Egy azonban kétségtelen. S ez az, hogy az orvosi tudomány még nem derítette ki, vajjon a gyógyulás érdekében föltétlenül szükséges-e, hogy a májbajos ember az összes boros poharakat sorban a falhoz vágja, s a kúra végén összetörjön minden néven nevezendő cserép-, üveg- és porcellántárgyat, ami a kezeügyébe esik. Ez lehet szükséges, lehet fölösleges; annyi bizonyos, hogy Horváth Jóskának a gyógyászat terén megvoltak a maga határozott elvei. S nála minden József-nap úgy végződött, hogy pohár meg tányér nem maradt a házban, a vizet három napig régi befőttes üvegekből itták, s ideiglenesen le kellett költözködni az alsó házba, mert a mulatság színhelyén csak itt-ott maradt meg egy-egy ablaküveg.
A törékeny tárgyak e szörnyü pusztulása többnyire csak a legutolsó napon szokott bekövetkezni, akkor, mikor a kijózanodott vendégek már hazaszökdöstek s a házigazda, akinek végre szintén sikerült becsípnie, magára maradt a cigányokkal. Ilyenkor mindig igen érzékeny jelenetek folytak le Horváth Jóska meg a felesége között. A csöpp asszonyka, aki a pezsgőzés első napján maga volt az édes nevetés, a finále idején könnyek árjává változott át; Horváth Jóska megfogadta, hogy soha se iszik többet s falhoz vágta az utolsó poharat.
Szóval a lakzi mindig bús véget ért. De az eltöltött egy-két-kilenc napért érdemes volt szenvedni. Hogy micsoda vigasságok zajlottak le ezek közt a betört ablakok és pezsgő-foltos falak közt, arról csak kevesen tudnának beszélni, mert aki jelen volt, az egy darabig nem emlékezett semmire a világon, csak a süketítő, folytonos muzsikaszóra. A cigány éjjel-nappal húzta; ha az egyik kidőlt, volt helyette más. Kihozták Vásáros-Berényből mind a három bandát; az Európá-ban, az Arany Szarvas-ban és a Metropole-szállóban nem maradt még csak egy cimbalmos se. Kinek is húzták volna ott? A honvédtiszteken kivül, akik kilenc órakor haza szoktak menni, alig egy-két vendég búslakodott a máskor oly hangos Európá-ban; a többiek, az igazi mulatók: a jeunesse dorée és a huszártisztek mind kinn voltak Árokszálláson.
Ez a sivár, árnyéktalan kis fészek sok tekintetben vetekedett ilyenkor a gyakran emlegetett Aranjuezzel. A zaj például semmi esetre sem volt ekkora Aranjuezben. S mily szép gyülekezete a lovagoknak és dámáknak! Mert mindig találkozott egy pár vidám menyecske, aki nem törődött azzal a néhány kilométerrel. Pár perc a gyorsvonaton, mi az? S a négyes huszárok olyan jó táncosok voltak! Nemcsak jól táncoltak: bírták a táncot, csakúgy, mint az italt s jöttek légyen bárhonnan, tudták élvezni az életet, azon mód, ahogy csak itt tudják élvezni, a tejjel és mézzel folyó Kánaánnak ezen az áldott pontján, ahol a természet nyájassága és bőkezűsége az embert is pazarrá és gondtalanná teszi.
Abban az esztendőben, amikor történetem kezdődik, József napja péntekre esett. A mulatság tehát csütörtökön kezdődött. Piros rózsa, fehér rózsa; szőke leány, barna… egy kis tánc, egy kis kártya, sok bor és megint sok bor mellett elmult péntek, elmult szombat is.
Vasárnap reggel, kilenc óra tájban, Vidovics Feri, aki máskor végig ki szokott tartani, hirtelen elszomorodott, s a fejébe vette, hogy haza megy. Vigye el az ördög Horváth Jóskát, meg az egész úri társaságot, Van der Kerkhoven kisasszonynyal, a sokszoros milliomos hollandus leánynyal együtt, akit reggeltől estig neki kellett mulattatnia, mert a többiek nem igen szerették a francia és egyéb pogány nyelveket: neki már elég volt a mulatságból.
Mióta a bál elkezdődött, mindössze hat órát aludt, s egyszerre úgy tetszett neki, mintha egy örökkévalóság óta volna ébren; mintha végigitta volna az összes pún háborúkat, a középkort, a reformációt, s Forgách tábornokné egész fiatalkorát.
A banda áhítatosan ismételte, amit Rác-Árokszálláson már mindenki tudott:
Eltörött a hadnagy lába,
Nem mehet a kaszárnyába.
– Ejhé, dudajlé,
Rózsám, szeretsz-é?!
– Nem!
A „nem“ – et az érzékenyebb lelkü vendégek igen sok elkeseredéssel ekhózták. Vidovics Feri elvégezte magában, hogy fölkel; s szándékát a nehézkedés és az egyensúly törvényeinek óvatos szemmeltartásával végre is hajtotta.
Valaki rászólt:
– Friss bácskaiakat.
Vidovics Feri abban a hangulatban volt, mikor az ember hirtelen lelki szükségét érzi, hogy pofon vágja a legjobb barátját. Körülnézett, mintha valami elrejtőzött ellenséget keresne. Ahogy azonban végignézett a társaságon s megpillantotta Cipriani bárót, aki éppen a cigányokat fincoltatta, okosabbat gondolt. A hadnagy oly részeg volt, hogy Vidovics Feriben föltámadt a nemesebb mámor önérzete. Az villant keresztül a fején, hogy ő itt a józanság nemtője.
Megindult szó nélkül. Egy kicsit elszokott a járástól; de léptei, a körülményekhez képest, kifogástalanul rugalmasak voltak.
Hagyták; azt hitték, hogy a szobájába megy.
Úgy reménykedett, hogy az asszonyok még alusznak s föltünés nélkül szökhetik meg. Van der Kerkhoven kisasszony nélkül számított. A hollandus leány éppen szembe jött vele. A kertből kerülhetett elő, mert egy halom virágot tartott a kötényében. Nem is festett rosszul a bunyevác asszonyok viseletében. Sugárzott az egészségtől s olyan volt, mint a frissen nyilt tulipán.
Van der Kerkhoven kisasszonyt már nem lehetett elkerülni. Annál jobb: legalább egyszer s mindenkorra elbúcsuzik tőle.
Jó reggelt kivánt neki s azután így szólt hozzá:
– Kegyébe ajánlom magamat, kisasszony. Kérem, emlékezzék rám szívesen.
– Milyen ünnepies! Elmegy?
– El.
– Kár. Szerettem volna, hogyha még marad. Az urak nem szívesen beszélnek franciául s én oly keveset tudok németül! Ön volt az egyetlen gavallérom. De remélem, még látjuk?
– Az nem tőlem függ, hanem attól, hogy a kisasszony mennyi ideig marad Magyarországon.
– Mért? Elutazik?
– San-Remoba megyek egy pár hétre.
– Ah!
– S mivel úgy hallottam, hogy a kisasszony holnapután Temesvárra készül…
– Igen. Sorra látogatom frohsdorfi barátnőimet.
– Úgy meglehet, búcsuvizitem alkalmával nem lehet szerencsém.
– Meglehet, Monsieur Vidovics. Tehát addio. Mindig szívesen fogok emlékezni önre. Vasúton megy?
– Nem. Lóháton jöttem.
– Értem. Á l’anglaise tünik el, hogy