— Látom, nem bírok veled — szóla nevetve Tengelyi — , reménylem, ha majdan Macskaházyt szentnek nevezik, te lépsz föl, mint az angyalok prókátora, s be fogod bizonyítani, hogy soha ember több erénynek oka nem volt, mint ő, miután mindenki, aki őt meg nem verte, a legnagyobb győzelmet vívá ki önmaga felett; s maga a nyúl, melyet az úrfiak ott űzőbe vettek — szóla, ujjával nyugot felé mutatva, hol a távolban több lovas vágtatva közelgett agaraival — , ha téged kérdez, azt fogja nyerni válaszul, hogy nyúlnak szebb halála nem is lehet, mint halálra űzettetni. — Hisz ha vasárnapokon híveidet boldogságukra emlékezteted, s mindarra, miért a gondviselésnek köszönettel tartoznak — tevé keserűen mosolygva hozzá — , nem sokkal könnyebb feladatod.
— Ez durva, emberhez illetlen mulatság — szóla Vándory, egész figyelmét az agarászatra fordítva, mely éppen a törökdombnak vevé irányát. — Meg nem foghatom, mívelt ember miként gyönyörködhetik benne?
— Nemde, s mégis akaratlanul magára vonja figyelmedet? — szóla Tengelyi — s érdekkel nézed az egyenetlen harcot?
Olvasóim között kevesen lesznek, kik az agarászat öröméit legalább ifjúságukban ne élvezték volna. — Férfiaknál az első elfogott nyúl éppoly eltörölhetetlen emléket hagy maga után, mint első szerelmök; sőt vannak, kik talán alig mondhatnák, melyik kellemetesebb az emlékek közt. A gyöngéd nők pedig, kik e falusi történetet figyelmökre méltatják, bizonyára annyiszor hallották, sokkal kedvesebb ajkakról az agarászat örömeinek részletes leírását, hogy én ezúttal Szellő és Cigány hőstetteit, s mennyiszer fordult meg a nyúl s miként szaladt végre ellenkező irányban, s miként fogatott el ez alkalommal éppen a legutósó s legrosszabb agár által — bátran elhallgathatom.
A nyúl végre el vala fogva, az agarászó társaság leszállva lovairól, a lihegve körös-körül fekvő kutyákat cirógatá, s Tengelyi vágyteli tekintetet vetve a csoportozatra, fölsóhajtott:
— Hej, barátom, be boldogok ezek!
— Ami engem illet — ismétlé Vándory — , én nem foghatom meg, mívelt ember hogy találhat örömet ily durva időtöltésben?
— Elhiszem, barátom — szólá Tengelyi mosolyogva — , ritkán értjük más emberek bánatát s még ritkábban örömeiket; de mindent összevéve — mivel esztelenebb ez más örömeinknél, melyeket képzelt erőnk érzetében találunk. Aki a célt, melyet magának kitűzött, szemmel tartva, magát hozzá minden percben közelíteni érzi, s azt végre elérheti — az boldog; egy nyúl elfogása vagy egy világ meghódítása legyen az, mit magának kitűzött, az érzet egy marad. — Csak a néző— , s nem a cselekvőre nézve létezik különbség.
— És a kegyetlenség — szóla Vándory — , nem jut-e eszedbe e szegény állat szenvedése, a tusának egyenlőtlensége, annyi kutya s lovas egy gyáva nyúl után! szinte undorító.
— A vita egyenlőtlensége — sóhajta Tengelyi — igaz, de a nagy küszködő világon ugyan hol találsz egyenlő harcokat? Az ángol gyáros s napszámosa; az amerikai gazda s rabszolgája; a gazdag s a szegény közt e világ minden részeiben egyenlőbb harc foly-e, mint milyet most látál? S ha azokat, mik a mindennapi életben körülted történnek, figyelemmel tekinted, nem jut-e eszedbe, hogy ama római császár, ki mulatságára fegyvertelen szolgákat ölt meg cirkuszában — bármennyi undorodással említjük nevét — , több követőkre talált, mint bármily más példa, mely a történet évkönyveiben számunkra fenntartatott. Oh, hidd el, barátom, az úri mulatságok legkegyetlenebbike nem az agarászat, vannak olyanok, melyeknél az üldözött nem élt üldözője vetésein, mint e nyúl, s nem futhatott a kegyetlenség előtt.
Vándory csak nehéz sóhajjal felelt e kemény szavakra, s ha optimista létére talán belsőképp azt gondolá is, hogy Tengelyinek igaza nincsen — hallgatott.
A vadászatnak vége levén, Réty Ákos, ki barátainkat messzünnen meglátta, vadásztársaival hozzájuk a törökdombra jött, s jó estvét kívánva beszélgetéseiknek véget vetett.
Ha nyájas olvasónőim a társaságot, mely az öreg lelkész s jegyző körül öszvegyűlt, szemről szemre láthatnák, nem kétlem, Réty Ákos s Kislaky Kálmán vonnák magukra figyelmöket. Szebb fiatalembereket, mint Taksony megyében mondani szokták, hatod vármegyében sem láthatni, s főképp a vadászat után, midőn az ifjak arcai lángolnak, sötét hajfürteik, miután kis kerék kalapjukat levevék, rendetlenségökben még szebben körítik homlokaikat, s a kék agarászó mentében sugár termetök jobban kitűnik — mely női szem nem pihenne ez ifjú bará-tokon örömmel? Képeiken éppannyi szép dolgokat olvashatni, mint Tengelyi vagy Vándory redős vonásai közt, csakhogy mindez az ifjú sima arcokon szebb betűkkel áll feljegyezve s a szemeknek becsületes tekintete melegebb. — Én magyar író létemre — ismerem állásomat, s tudva, miként e hazában a szolgabíróval tulajdon járásában senki sem versenyezhet, mindenekelőtt erre s esküdtjére, kik Rétyt a vadászatban s most a törökdombhoz követték, fordítom figyelmemet.
Tudósaink szerint e hazát szittya vér lakja. Vannak napok, hol erről megfelejtkezhetünk, sőt azok között, kiknek neveik legvilágosabban bizonyítják ázsiai származásukat, nekünk, nem filológoknak néha egészen más dolgok jutnak eszünkbe.
De Nyúzó Pál, e járás főbírája, ki fakó — s pedig nem forspontos — lován az agarászatban részt vett, s éppen pipára gyújt, mintegy vigasztalásul áll előttünk, hogy a szittya vér, melyből fajunk származik, még el nem apadt e hazában.
Ha külföldieknek írnék, most * alatt szép értekezést írhatnék a szolgabírói teendőkről, s talán nőnemünk, mely éltében annyi szolgabíróval társalkodott, nem is gyanítja mindazon terhes foglalatosságokat, melyek legjobb táncosaik vállain fekszenek, s egy munkás írónk által két vastag kötetben leírattak; azonban elbeszélésem távol lévén minden politikai célzástól, elég legyen a tudatlanok számára mondanom, hogy a szolgabírói hivatal minden kérdésen kívül a legnehezebb, legtöbb bajjal s fáradsággal járó, mely széles e világon valaki által viseltetik. Ő a közrend fenntartója, a gazdag s szegény védője, bírája s apja járásának, kinek közbenjárása nélkül igazságot senki sem találhat, kinek kezein alólról minden panasz, felölről minden parancs keresztülmegy. Ő a vizek szabályozója, utak s hidak építtetője, szegények pártfogója, oskolák fölvigyázója, fővadászmester, ha farkas mutatkozik, protomedicus, ha dögmirigy közelg, békebíró, váltótörvényszékek végrehajtója, büntetőtörvényi vizsgálódó, rendőrségi bíró, hadi biztos a szállásoló katonákra nézve, mezei rendőr, kórházak felügyelője — szóval minden, in quo vivimus, movemur et sumus.
Ha azon öt-hatszáz férfi közül, kik hazánkban e hivatalt viselik, hanyagságból egy nem teljesíti kötelességét, ezrek szenvednek. Ha egy közülök részrehajló, több négyszögmérföldnyire az igazság kiszolgáltatása megszűnt e hazában. Ha egy tudatlan, legalább az adózó népre nézve országgyűlésünk hasztalan alkotja törvényeit. S ha kegyes olvasóim e terhekhez azoknak jutalmát mérik s meggondolják, hogy ez — évenkinti száz vagy százötven forint fizetésen kívül — azon biztos kilátásban áll, hogy ha hivatalában részrehajlás nélkül járt el, három év múlva valamely hatalmas ellenség által hivatalától megfosztatva táblabírónak neveztetik — , meg fogják vallani, hogy honunknak vagy öt— , hatszáz élőszentje, vagy legislegalább éppannyi százezer szenvedő polgára van.
A szolgabírói hivatalnak eszerint, mint mindenki láthatja, két nagy hibája van: fölötte sok munka s fölötte kevés fizetés, s ha egyesek, kik e hivatalt