Minden arisztokráciának megvannak jelei, melyek tagjait a tömegtől megkülönböztetik. Itt hosszabb körmök, ott inkább tetovírozott arc; egy hazában, mint Törökországban, zöld, másban, mint Velencében, fekete öltözet; néhol egy gomb a süvegen, más helyen szalag a gombházban, fegyver az oldalon, vagy mint a régi perzsáknál, kezökben bot s rajta alma, lovaikon cafrang vagy magokon egy pávatoll. Ki számíthatná el e jelek s kiváltságok hosszú sorát, melyeknek mindegyike vágyakat ébreszt, irigyeket s gyűlölőket szül, s melyek az embereket, ha a természeti állapoton túl emelkedtek, azaz — mint egy elmés barátom néha mondani szokta: vadállatokból háziállatokká fejlődtek, születésök első órájától az utolsóig egymástól elválasztják, s némely helyen, hol a művelődés még továbbra haladt, az akasztófá-nál is arra emlékeztetik az átmenőt: hogy ki ott függ, nemcsak tolvaj, de nem nemes vala. — A természetnek is megvan nemessége, s nemeseinek ő is különös jeleket ád, melyek által kiválasztottjait a tömegben megismerhetéd, bármennyit peroráljon is istentelen korunk az egyenlőségről. Nem mondom én, hogy a természet oly tökéletesen tudná elérni célját, mint államaink. A természet nemesítési hatalmát soha annyira nem terjesztette ki, hogy mint a kínaiaknál valakinek már meghalt elődei, vagy mint máshol, még nem született utódai egyszerre nemesekké emeltessenek; s a megkülönböztető jelekre nézve is csak magasabb civilizációnk emelkedett e részben oly tökélyre, hogy minden egyén magasabb állását világo-sabban látjuk be, mielőtt hintajából kiszállt, mint miután vele beszéltünk. De vannak esetek, hol a természet adta nemesség mégis világos jelek által mutatkozik némely egyedekben, s ki például Tengelyi Jónást, a falusi jegyzőt csak egyszer látta, s ezeket olvasandja, kétségkívül el fogja ismerni: hogy reá nézve ez állításom helyes; minek magyarázatára egyébiránt szükségesnek látom megemlíteni: hogy Tengelyi százados nemes lévén, a fennforgó esetben a természet az úzus által is segített.
Ha Tiszarétre érve, hogy lovakat válts, a jegyző csinos háza elébe hajtatál, s régi szabású, de tiszta köntösében Tengelyi lépe elédbe, a kiáltó hang, mellyel alsóbb osztálybeliekkel beszélni szoktunk — mintha azt gondolnók: hogy a természet által kevesebb füllel áldattak meg, mint mi — , akaratlanul szelídebbé változott. Előtte a katonai biztos nem mívelé szenteit, s maga a főbíró, mire — bármi hihetetlen — szemtanúkat tudnék állítani, le szokta venni azon süveget, melyet talán azért, hogy magasabbnak látszassék, vagy hogy testének leggyöngébb részét a levegő gonosz befolyásának ki ne tegye, más jegyző előtt levenni egyébiránt még nem láttatott, noha ily alkalommal, nehogy tekintélye szenvedjen — mindig rendkívül meleg, vagy azáltal iparkodék megmagyarázni e szerfölötti megalázását: hogy hajait igazítá. — Tengelyi mintegy ötvenéves lehetett, s a ritkuló hajfürtök, melyek már régen őszülni kezdének, s a mély barázdák, melyeket az idő homlokára szántott, inkább még idősebbnek hirdeték őt. De valamint a tölgynek rögös kérge s görcsös ágai századokról szólnak, holott ha föltekintesz, lombjainak vidor zöldje csak tavaszra int, s az agg fának dús életerejét hirdeti: úgy ha e redős homlok alatt e szem lángoló tekintetét, ha ez ősz fürtök után a magas, férfias termetet nézéd, meggyőződél, hogy azoknak egyike előtt állsz, kiket az idő inkább megkeményített; mint megtört; — s kik e hosszú életcsatában, mint zászlók a harc között, csak ékességeiktől fosztattak meg.
A férfi, ki Tengelyi mellett ülve, míg amaz a tokaji hegy kékellő csúcsára függeszté szemeit, egypár virág magszálait számolá — valamivel idősebbnek látszott, s szabályos arcának szelíd kifejezése mintegy ellentétet képezett a komoly szigorral, melyet Tengelyi arcain észrevevél. Ha Tengelyi érdekes vonásain hosszú küzdések nyomát látád, melyeket az idő még el nem takarhata, és szemeinek sötét lángjai arra intének, hogy e kebel szenvedélyei nyugosznak, de nem úgy, hogy többé fölébredniök ne lehetne, Vándory arcai, mint az ég, melynek színén az átvonuló vész nem hágy nyomot maga után, zavartalan nyugalomban mosolygtak elédbe. Ott látád a küzdőt, látád a férfit, ki a sors igazságtalanságát érezve, magát legyőzni nem engedé, s küzd remény nélkül, de bátran, mint a bajnok, ki csak még azért ví, hogy magát győzöttnek vallani kénytelen ne legyen. Vándorynál, papi köntösére nem vala szükség, hogy eszedbe juttassa, miszerént azon férfiak egyike előtt állsz, kiket isten helyetteseinek küldött földünkre, hogy szenvedő embertársaiknak vigasztalói legyenek; s ha az előbbinek látása azon szomorú gondolatot ébreszté benned, hogy ismét egy becsületes emberrel találkoztál, ki a világon boldoggá nem lett; a másik arcairól azon vigasztaló meggyőződés mosolyga reád: hogy az erénynek nemcsak külön szenvedései, de külön, semmi által föl nem ért örömei is jutottak e földön.
Vándory végre letéve virágait, félbeszakasztá a hallgatást, melyben a barátok majdnem fél óra óta ültek egymás mellett.
— Hol járnak gondolatid, barátom?
— Tudom is én — viszonzá Tengelyi, barátjára fordítva szemeit; — oskolaéveim — Heidelberg — jurátus-korom körül. Emlékezel-e még Heidelbergre, barátom? Jó ideje, hogy nem láttuk, közel harminc éve, hogy az egyetemet elhagytam, de valahányszor e dombra feljövök s a tokaji hegy csúcsát látom, a kedves város tűnik fel emlékemben: a zöld hegyek s szőlők, a nagyszerű rom, mely a város fölött emelkedik; s ha ezt vidékünk véghetlen unalmasságával összehasonlítom, sírhatnám a sors óriási igazságtalansága felett, mely emberi lényeknek ily sivatagot adhata lakhelyül.
— Ismét kedves vidékünket ócsárlod — szólt Vándory mosolyogva megfogván barátja kezét — , e mező nem zöldell-e szépen itt, mint bárhol a világon? A folyó, mely ingó füvek közt kígyózva tovább halad, ott az erdő sötétje, s távolban tornyok s a tokaji hegy; nem szép-e mindez? ha már az égre föltekinteni nem akarsz s megfeledkezel, hogy tiszta kékje s az alkonyodó nap sugárai mindenütt egyenlő szépek. Az igazságtalan te vagy, barátom, ki végzeted adományait megismerni s éldelni nem akarod.
— Optimisták legnagyobbika! — szóla közbe nevetve Tengelyi — nem elég-e, hogy nincsen ember, kinek jó tulajdonait elszámolni ne tudnád: — ha még Tiszarét vidékére is kiterjeszted oltalmadat, valóban azt kezdem hinni, hogy isten maga egész mindenhatóságával nem bírna semmit teremteni, miben te valami igen jót ne találnál.
— S rosszabb vagy szerencsétlenebb vagyok-e, mert isten bölcs határozataiban megnyugszom — szóla mosolyogva Vándory — , s mert e síkon s az emberek közt, kikkel napjaimat töltöm, a lehetőségig sok jót keresek? A vidék, mely nagyszerűsége által bámulatra ragad, ha részleteiben nézed, többnyire szegény; s így jársz az úgynevezett nagyobb emberek közelebbi ismeretségével is. A sík, melynek unalmas egyenlősége felett szemeid elfáradnak, közelebbről nézve annyi termékenységet, annyi egyes szépségeket mutat, hogy szinte elfelejted, mennyire szegénynek látszott az egész. A magas csillagoktól a föld legmélyebb gyomráig, hol rejtett erekben ágazik el az arany, nincs semmi, min az ember gyönyört ne találhatna magának; miért ne keresnők hát e számunkra rejtett kincseket? Miért ne választanánk oly álláspontot, honnan szemeinknek a legszebb kilátás nyílik?
—