2:4.4 (38.4) Az irgalom nem más, mint a jóság és a szeretet természetes és szükségszerű következménye. A szerető Atya jó természete semmiképp sem engedi, hogy az Atya a világegyetemi gyermekei által alkotott csoportok minden egyes tagját ne részesítse könyörületes bánásmódban. Az örökkévaló igazságosság és az isteni könyörületesség együtt alkotja azt, amit az emberi tapasztalásban úgy nevezhetnénk, hogy méltányosság.
2:4.5 (38.5) Az isteni irgalom eljárása révén a tökéletes és a tökéletlen világegyetemi szintek között méltányos egyensúly állítható fel. Az irgalom a Felsőség igazságossága, melyet a fejlődő véges helyzetekhez szabtak, az örökkévalóság pártatlansága, melyet úgy módosítottak, hogy az idő gyermekeinek legmagasabb rendű érdekei és világegyetemi jóléte érvényesülhessen. Az irgalom nem az igazságosság megsértése, hanem inkább egyfajta megértő felfogása a legfelsőbb igazságosságból fakadó igénynek, amint az méltányos formában kifejezésre jut az alárendelt szellemi lények és a fejlődő világegyetemek anyagi teremtményei iránt. Az irgalom a paradicsomi Háromság igazságossága, mely bölcsen és szeretőn szabatik ki az idő és a tér teremtésrészeinek számos értelmes lényére, amint az az Egyetemes Atya és minden Teremtő-társa mindentudó elméje és szabad akarata által isteni bölcsesség formájában kifejeződik és meghatároztatik.
5. Az Isten szeretete
2:5.1 (38.6) „Az Isten szeretet”; ennélfogva az ő kizárólagos személyes hozzáállása a világegyetemi ügyekhez mindig is az isteni ragaszkodás válasza lehet. Az Atya eléggé szeret bennünket ahhoz, hogy életét nekünk adományozza. „Felhozza az ő napját mind a rosszakra, mind a jókra, és esőt ad mind az igazaknak, mind az igazságtalanoknak.”
2:5.2 (39.1) Helytelen dolog azt gondolni Istenről, hogy a Fiainak áldozata vagy az alárendelt teremtményeinek közbenjárása veszi rá őt arra, hogy szeresse a gyermekeit, „mert maga az Atya szeret titeket”. Ezen atyai ragaszkodásból küldi az Isten a bámulatos Igazítót az emberekhez, hogy elméjükbe költözzön. Az Isten szeretete egyetemes; „jöhessen bárki, aki akar”. Ő „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson”. Ő „nem akarja, hogy némelyek elvesszenek”.
2:5.3 (39.2) A Teremtők jelentik a legelső kísérletet arra, hogy az ember megmenekülhessen az isteni törvények értelmetlen megszegésének rettenetes következményeitől. Az Isten szeretete eredendően atyai ragaszkodás; ezért fenyít minket néha „ő a javunkra, hogy szentségében részesüljünk”. Még a legnagyobb megpróbáltatások közepette is emlékezzetek arra, hogy „minden nyomorúságainkban velünk részes ő is”.
2:5.4 (39.3) Isten a bűnösökhöz isteni jóindulattal viszonyul. Amint a lázadók visszatérnek a pártatlansághoz, kegyelemmel fogadtatnak vissza, „mert a mi Istenünk bővelkedik a megbocsátásban”. „Én vagyok, aki vétkeiteket akarat szerint eltörli, és nem fogok emlékezni a bűneitekre.” „Lássátok milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk!”
2:5.5 (39.4) Végeredményben az Isten jóságának legnagyobb bizonysága és az ő iránta érzett szeretetnek a legfőbb indoka az Atyától származó s az emberben lakozó ajándék — az Igazító, aki oly türelmesen várja ki az idejét annak, amikor végre mindketten örökre eggyé lesztek. Bár Istent nem találhatjátok meg keresve, ha viszont alávetitek magatokat a bennetek lakozó szellem vezetésének, akkor tévedhetetlen vezetőre tesztek szert, aki lépésről lépésre, életről életre, világegyetemeken át mutatja az utat, míg végül ott fogtok állni az Egyetemes Atya paradicsomi személyének színe előtt.
2:5.6 (39.5) Mennyire esztelen dolog azért nem imádni Istent, mert az emberi természet korlátai és a ti anyagi teremtésrészetek fogyatékosságai miatt lehetetlen meglátnotok őt. Isten és ti közöttetek iszonyúan nagy az áthidalandó távolság (fizikai tér). Hasonlóképpen nagy a betöltendő szellemi különbség is; de vonatkoztassatok el mindazon dolgoktól, melyek fizikai és szellemi értelemben elválasztanak benneteket az Isten paradicsomi személyes jelenlététől és gondoljátok át azt a magasztos tényt, hogy Isten bennetek lakozik; ő a maga módján már be is töltötte ezt az űrt. Elküldte a maga részét, az ő szellemét azért, hogy bennetek éljen és veletek együtt küzdjön, amint örök világegyetemi létpályátokat befutjátok.
2:5.7 (39.6) Nekem könnyű és kellemes dolog olyasvalakit imádnom, aki oly hatalmas és egyidejűleg oly ragaszkodóan elkötelezett az alacsonyrendű teremtményei felemelkedésében való segédkezésben. Természetes, hogy szeretem azt, aki a teremtésben és annak szabályozásában oly hatalmas, és aki ugyanakkor oly tökéletesen jó, és oly állhatatos annak a szeretetnek a gyakorlásában, mely állandóan körülvesz minket. Azt hiszem, hogy ugyanígy szeretném Istent mindaddig, amíg ily jó és ily irgalmas, még ha nem is volna oly nagy és hatalmas. Mi mind jobban szeretjük Istent a természete miatt, mint a bámulatos sajátosságai miatt.
2:5.8 (39.7) Amint a Teremtő Fiakat és a nekik alárendelt intézőket szemlélem, ahogy hősiesen küzdenek a tér világegyetemeinek fejlődésével együtt járó számos időbeli nehézséggel, fel kell fedeznem magamban a világegyetemek e kisebb urai iránti mély és tiszteletteljes ragaszkodást. Végül is azt hiszem, hogy mi mindannyian, beleértve a világok halandóit is, azért szeretjük az Egyetemes Atyát és az összes egyéb lényt is, legyenek azok isteni lényegűek vagy emberek, mert észleljük, hogy e személyiségek igazán szeretnek bennünket. A szeretetélmény nagyrészt egyfajta közvetlen válasz a szeretettség megtapasztalására. Az Isten irántam való szeretetének tudatában kötelességem feltétel nélkül viszontszeretni őt, még ha a felsőségi, véglegességi és abszolútsági tulajdonságaitól megfosztatna is.
2:5.9 (40.1) Az Atya szeretete végig követ bennünket most és az örök korszakok végtelen körén keresztül. Ha belegondoltok az Isten szerető természetébe, akkor csupán egyetlen ésszerű és természetes személyiségi válasz marad számotokra: egyre jobban megszeretitek az Alkotótokat; olyan ragaszkodással fogtok viseltetni Isten iránt, amely hasonlatos ahhoz, amint a gyermek viszonyul földi szülőjéhez; mert atyaként, valódi atyaként, igaz atyaként szereti gyermekeit, és így szereti az Egyetemes Atya a megteremtett fiait és leányait és mindörökkön így keresi az ő jólétüket.
2:5.10 (40.2) Ám az Isten szeretete értelmes és előrelátó szülői ragaszkodás. Az isteni szeretet egyesült társulásban működik az isteni bölcsességgel és az Egyetemes Atya tökéletes természetének minden egyéb végtelen tulajdonságával. Az Isten szeretet, de a szeretet nem Isten. Az isteni szeretetnek a halandó lények iránt megnyilvánuló legnagyobb megnyilatkozása a Gondolatigazítók adományozásában tapasztalható, viszont az Atya szeretetének legnagyobb mérvű kinyilatkoztatását ti az ő Mihály Fiának az alászállásban eltöltött életében láthatjátok, amint a földön eszményi szellemi létet élt. Az emberben lakozó Igazító az, aki az Isten szeretetét minden egyes emberi lélek számára egyedivé teszi.
2:5.11 (40.3) Olykor bizony csaknem fájdalmasak voltak azon erőfeszítéseim, hogy a szeretetet mint emberi szóképet használjam azon isteni ragaszkodás bemutatására, mellyel a mennyei Atya a világegyetemi gyermekei iránt viseltetik. E fogalom, még ha az embernek a tisztelet és az odaadás halandóviszonylatú értelmezésében a legmagasabb rendű fogalmát testesíti is meg, túl gyakorta túlságosan is emberi viszonylatban használatos, mely viszonylat túl alantas ahhoz és teljesen alkalmatlan arra, hogy jellemezhető lenne az egyúttal az élő Istennek az ő világegyetemi teremtményei iránti páratlan ragaszkodásának a jellemzésére is használható szóval! Mily szerencsétlen