Most eljött az ő napja. Andronicus végiglovagolt katonáival a széles folyosókon, a lovak patájának hangja visszaverődött a falakról. Úgy tűnt, McCloud tróntermébe érkeztek. A hódító beviharzott a tölgyfaajtón, és a terem közepére lovagolt, ahol ízléstelen aranytrón állt.
Leugrott a lováról, lassan megmászta az aranylépcsőt, majd beült a trónba.
Nagyot sóhajtott, ahogy megfordult, és tekintete végigsiklott az emberein, több tucat tábornokán, akik lóháton ülve a parancsára vártak. Ezután a vérben tocsogó McCloudra pillantott, aki még mindig a lóhoz kötözve feküdt, és hangosan nyögött. Körülnézett a csarnokban, megvizsgálta a falakat, a zászlókat, a páncélokat és a fegyvereket. Lenézett, és megcsodálta a trón megmunkálását. Próbálta eldönteni, hogy beolvasztassa-e, vagy inkább megtartsa, és hazavigye magának. De akár az egyik nem túl magas rangú generálisának is adhatná.
Természetesen ez a trón nem volt fogható a sajátjához, a világ legsúlyosabb trónszékéhez, amelyet húsz munkás épített negyven évig. Még az apja életében kezdték el a munkát, és azon a napon készült el, amikor Andronicus végzett az apjával. Tökéletes volt az időzítés.
Lenézett McCloudra, erre a szánalmas kis emberi lényre, és azon töprengett, mi lenne a legjobb módja a megkínzásának. Tanulmányozta a koponyája alakját és méretét, és úgy döntött, összezsugorítja, és a nyakláncán fogja hordani a többi apró, zsugorított fejjel együtt. De közben azt is megállapította, hogy mielőtt megöli, el kell telnie egy kis időnek, hogy keskenyedjen az arca. Úgy jobban mutat majd a nyakláncon. Nem akarta, hogy egy zsíros, pufók arc elrontsa nyaklánca összképét. Kis időre életben hagyja, és addig is kínozza. Mosolygott magában. Igen, ez jó tervnek hangzik.
- Hozzátok elém! – parancsolta egyik tábornokának ősi, mély, morgó hangján.
A tábornok habozás nélkül felugrott, és McCloudhoz sietett. Elvágta a köteleit, és végigvonszolta a véres testet a padlón, vörösre festve azt. Andronicus lába elé vetette.
- Ezt nem úszod meg szárazon! – motyogta McCloud erőtlenül.
Andronicus megcsóválta a fejét; ez az ember tényleg semmiből sem tanul.
- Itt ülök a trónodon – válaszolta – Te pedig a lábaim előtt heversz. Azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy bármit megúszok. Sőt, már meg is úsztam.
McCloud csak feküdt a földön nyöszörögve, vergődve.
- Az első rendelkezésem az lesz, hogy elérjem, kellő tiszteletet tanúsíts új királyod és gazdád iránt. Most pedig gyere ide elém, és részesülj abban a kegyben, hogy elsőként térdelsz le előttem, csókolsz nekem kezet, és szólítasz királyodnak új királyságomban, amely egykor a Gyűrű McCloud fennhatóságú oldala volt.
McCloud felemelte a tekintetét, négykézlábra emelkedett, és megvetően Andronicus-ra nézett.
- Soha! – kiáltotta, és a padlóra köpött.
Andronicus hátradőlve hahotázott. Rettentően élvezte a helyzetet. Már régóta nem találkozott ilyen makacs emberrel.
Megfordult, és biccentett, mire az egyik embere hátulról megragadta McCloudot, egy másik pedig előrejött, és erősen tartotta a fejét. Egy harmadik hosszú borotvával jelent meg. Ahogy közeledett, a férfi összegörnyedt félelmében.
- Mit műveltek? – tudakolta rettegve, hangja néhány oktávval magasabbra kúszott.
A férfi gyorsan leborotválta McCloud fél szakállát, aki megrökönyödve bámult, látszott, hogy nem érti, miért nem sebezték meg.
Andronicus bólintott, mire egy másik férfi lépett elő méretes égetővassal a kezében, amelynek végén vasból kifaragva ott díszelgett az Andronicus királyság címere: oroszlán, madárral a pofájában. Narancsosan felizzott, gőzölgött, és ahogy a többiek lefogták McCloudot, a férfi leengedte a vasat, és a most már csupasz arc felé közelítette.
- NE! – visította McCloud, ahogy tudatosult benne, mire készülnek.
De már túl késő volt.
Szörnyű sikoly hasított a levegőbe, amelyet sistergő hang és égett hús szaga kísért. Andronicus vidáman figyelte, ahogy a vas egyre mélyebben és mélyebben McCloud arcába nyomódik. A sistergés egyre hangosabb lett, az üvöltés pedig szinte elviselhetetlenné vált.
Végül, vagy tíz másodperc elteltével, elengedték McCloudot.
Eszméletlenül vágódott végig a földön, nyáladzott, és füstölgött a fél arca. Most már Andronicus címerét viselte magán, bőrébe égetve.
Andronicus előrehajolt, lenézett az ájult McCloudra, és megcsodálta embere művét.
Üdv a Birodalomban!
MÁSODIK FEJEZET
Erec a hegytetőn, az erdőszélen állt, és a közeledő, kis hadsereget figyelte. Szívében tűz gyúlt. Egy ilyen napra született. Egyes csatáknál az igazságos és az igazságtalan közti határ összemosódott, de a mai nap nem ilyen volt. A balusteri hadúr szemérmetlenül elrabolta a menyasszonyát, kérkedett ahelyett, hogy bocsánatot kért volna. Erec megbizonyosodott bűnössége felől, megadta neki az esélyt, hogy jóvátegye a dolgokat, de ő megtagadta, hogy helyrehozza hibáit. Ő hozott bajt a saját fejére. Az emberei annyiban hagyhatták volna a dolgot – főleg, hogy uruk már halott.
A kis hadúr zsoldosai közül most mégis több százan felé tartottak, hogy leszámoljanak vele, hiszen miatta veszítették el a lordot, aki fizetett a szolgálataikért. Csillogó, zöld páncéljukban nyargaltak felé, és ahogy közelebb értek, csatakiáltásban törtek ki. Mintha ez megijesztené Erec-et.
Egyáltalán nem félt. Annyi ehhez hasonló csatát látott már. Ha tanult valamit a hosszú évek kiképzései alatt, az az, hogy soha ne féljen, ha az igazság oldalán harcol. Azt tanították neki, hogy az igazság, ha nem is mindig nyer érvényt, ám tulajdonosának tíz férfi erejét adja.
Nem félelmet érzett a több száz katona közeledtét figyelve, hiába tűnt valószínűnek, hogy meghal ezen a napon. Inkább különös várakozással töltötte el a dolog. Megkapta az esélyt, hogy a legtiszteletreméltóbb módon nézzen szembe a halálával, és ezt ajándéknak tekintette. Letette a dicsőség esküjét, és a fogadalma ma beteljesül.
Kardot rántott, és leszaladt a lejtőn, egyenesen a hadsereg felé. Ebben a pillanatban mindennél jobban vágyott rá, hogy hű paripája, Warfkin hátán lovagolhasson a csatába. Ugyanakkor megnyugvást is hozott a gondolat, hogy Warfkin éppen Alistairt viszi Savariába, a herceg biztonságot nyújtó kastélyába.
Ahogy közeledett a katonákhoz, alig ötven méterre tőlük meggyorsította lépteit, és futásnak eredt, egyenesen a sereget vezető, középen lovagló zsoldos felé. Nem lassítottak, de ő sem, felkészült az ütközésre.
Tisztában volt vele, hogy van egy előnye: háromszáz férfi fizikailag képtelen olyan közel jönni, hogy egyszerre tudjanak megtámadni egyetlen embert; a kiképzésekről tudta, hogy lóháton legfeljebb hat ember képes elég közel férkőzni, tehát egyszerre csak hatan támadhatnak. Ilyen megközelítésből az esélyek már máshogy alakultak: nem háromszáz az egyhez, hanem hat az egyhez. Addig, amíg képes végezni hat emberrel egyszerre, van esélye a