Történt mindez uralkodásának második esztendejében. Jóformán meg sem pihent, a Dráván túli részeken termett, hol a Németújváriak, a Brebiriek s más főurak garázdálkodtak, nyiltan szövetkezve az ország régi ellenségével: Velencével. Az urak egy része meg is hódolt, de teljesen nem tudta helyreállítani a rendet, nem tudta megtörni Velence uralmát a tengerparti városokon, mert hirtelen Nápolyba kellett sietnie.
II
Ott, Nápolyban volt az öccse, Endre, kit összeházasítottak a nápolyi király leányával, Johannával, de ezen a házasságon nem volt áldás. Johanna nem szerette Endrét s hallani sem akart arról, hogy férjét megkoronázzák. Ő maga akart a király lenni s Endrének a lenézett férj szánalmas szerepe jutott. Az udvarban Endrének egyetlen barátja sem volt, számba sem vették. Tolakodó jövevénynek nézték a gyenge, bátortalan ifjút s aszerint bántak el vele. Nem mondhatnám, hogy Magyarországnak érdeke lett volna vért ontani a nápolyi koronáért, de viszont az is igaz, hogy Lajos király nem nézhette tétlenül öccse megaláztatását. A magyar király testvére volt az, akit méltatlanul megaláztak s ezt sem a király, sem a nemzet nem hagyhatta megtorlatlanul. A fia sorsán aggódó anya, az özvegy királyné, már 1343-ban ellátogatott Nápolyba, hogy saját szemével lássa, mi történik a fiával. Amugy is régi vágya volt, hogy meglátogassa Rómát s ugyanakkor útba ejti Nápolyt is. Talán fogadása is tartotta, hogy meglátogassa Róma szent helyeit, hálát adni Istennek, ki csodálatos módon védte meg ő és családja életét Zách Felicián kardja ellen.
A király egy gyöngéden szerető fiú gondosságával rendezte anyja utazását. Nagy, fényes kíséretet adott melléje s rengeteg pénzt, ruhanemüt s más egyebet vittek a nehéz társzekerek. Tizenhét ezer márka aranyat, huszonhét ezer márka finom ezüstöt adott az olaszországi útra a király s még négy ezer márka aranyat küldött utána. Ezenkívül egy fél köböl vert aranyforintot s aprópénzt a magyar határig való költségre. Nyár derekán érkezett meg az özvegy királyné Nápolyba. Fia és menye nagy ünnepséggel fogadták, de az éles szemű anyát nem tévesztette meg a fényes fogadás. Világosan látta, hogy a gonoszlelkű Johanna nem szereti Endrét s míg az ő anyai szivének aggodalmát alázatos, mézes szavakkal el akarja altatni, alattomban minden követ megmozgat, hogy ne kerüljön Endre fejére a korona. Nehéz szívvel hagyta el Nápolyt s indult Rómába. Nagyszerű fogadtatásban itt sem volt hiány. Amely városokon áthaladt, mindenütt ünnepelték a magyar király anyját. Róma, az örökváros díszbe öltözötten fogadta. Hatlovas hintóban vonult be Rómába a királyné s vele szemben nyolc udvari hölgy ült. A következő hintókban is gazdagon öltözött nemes asszonyok ültek, akik csak úgy ragyogtak a mindenféle drága ékességtől. A hintókat ötven sarkantyús vitéz követte s utánuk nagyszámú cselédség. Midőn a királyné megjelent Szent Péter templomának küszöbén, a biborosok serege fogadta ott nagy tisztelettel s a nép »Éljen a magyar királyné!« kiáltással üdvözölte.
Három napig maradt a királyné a szent városban. Sorba látogatta a szent helyeket s a templomokat fejedelmi bőkezüséggel ajándékozá meg. És temérdek pénzt osztott ki a szegények közt, kiknek száma ez alkalommal feltünően megszaporodék. Annyira, hogy már nem is volt elég az alamizsnára szánt pénz. A koldusok arcátlansága elől valósággal kénytelen volt eltávozni a szent városból. Amíg ő Rómába járt, azalatt a követei folyton tárgyaltak az Avignonban székelő pápával. Ezek a követek rossz híreket hoztak a Nápolyba visszatért királynénak. A szentszék vonakodott megkoronázni Endrét s a királyné saját szemével láthatta, mint alázza meg fiát a kevély, a gonoszlelkű Johanna. Anyai szive megsejtette, hogy itt fiának az élete sincs biztosságban: haza akarta vinni. De Johanna mézes-mázos szavakkal elaltatta az anyai szív aggodalmait. Mindent igért, csakhogy haza ne vigyék Endrét. És a királyné ott hagyta a fiát, abban a hitben, hogy meg fogják koronázni. Ott hagyta orgyilkos kezek prédájának.
Lajos király mai értékben egy pár millió koronát áldozott arra, hogy necsak Johannát, de Endrét is megkoronázza a pápa. De Johanna még abba sem nyugodott belé, hogy az ura címzetes király legyen s hogy ezt megakadályozza, gyalázatos módon megfojtatta Endrét Aversa várában, hová a szegény ifjút vadászat ürügyével csalták. Történt pedig ez 1345 szeptember 19-én éjjel. E nap hajnalán lóra ült Endre, Johanna, a kiséret s egész nap vadásztak. Késő este tértek pihenni Aversa várában. Vígan vacsoráztak, aztán az urak elszéledtek, Endre és Johanna pedig visszavonultak hálószobájukba. Éjfél után egy órakor a gyilkosok összegyültek a templom mellett, belopóztak a király hálószobájával szomszédos terembe. Ott a teremőr beszólt hangosan Endréhez, valami ürügygyel felköltötte, kihívta. Endre fölkelt s hálóköntösben, fegyvertelenül, födetlen fővel kilépett a terembe. A gyilkosok rárohantak, azzal a szándékkal, hogy leteperik és megfojtják. Fegyvert nem használtak ellene, abban a babonás hitben, hogy sem vas, sem méreg nem fog rajta: megóvja ettől az a gyűrű, melyet édes anyjától kapott. Endre kétségbeesetten védekezett, segítségért kiabált, valahogy kiszabadult a gyilkosok keze közül s futott a szobája felé fegyverért. De az ajtó ekkor már zárva volt. Esze nélkül szaladt szegény egyik ajtóról a másikra, folyton segítséget kiabálva, de hiába: minden ajtó zárva volt. Johanna ott feküdt az ágyban, meg sem mozdult Endre magyar dajkája, Izolda fölébredt a szörnyű kiabálásra, az ablakhoz szaladt, segítségért kiabált, de a vár messze esett a várostól, nem hallották a kiabálását. A gyilkosok egy pillanatra megdöbbentek a nagy lármától s Endre kétségbeesett védekezésétől, de ismét összeszedték magukat, aranyos hajánál fogva földre rántották, hurkot vetettek a nyakára, kihurcolták a kertre nyíló erkélyre, itt fölakasztották, aztán a holttestet ledobták a kertbe.
A királyné egész éjjel nem mozdult ki szobájából. A dajka hiába szólította, nem felelt. Aztán a derék asszony sorba járta a szobákat, kereste kedves gazdáját, majd a cselédekkel lement a kertbe: ott megtalálták. És vitték a templomba, a barátok csöndes imádságban virrasztának mellette reggelig. Akkor már elterjedt a szörnyű hír Nápolyban. És a hol hallák a rettenetes esetet, nagy vala mindenütt a felháborodás. Erzsébet királynénak, az anyának, Lajos királynak és István hercegnek, a testvéreknek, fájdalma leírhatatlan. »Helyesebb ilyesmiről hallgatni, mert nyelv e keserüséget megmondani sem képes« – írja e kor egyik krónikása, Küküllei János esperes. Európa összes fejedelmei »az embertelen tett hallatára összeszorult szívvel és boszura lángolt lélekkel« fejezték ki utálatukat a gonoszságon, »mely, ha megtorlatlan marad, félő, másokon is elkövettetik«. Föl volt háborodva egész Olaszország s a jobb érzésüek hívták Lajos királyt: jőjjön, foglalja el Sziciliát, mellette lesznek. A nagy olasz költő, Petrarca, egész Olaszország meggyalázását látta e vadállatokhoz illő cselekedetben, mely »a legszelidebb, ritka jóindulatú ifjút, nagy reményekre jogosító királyt életétől kegyetlenül megfosztotta«.
Valóban, Lajos király nem hagyhatta megtorolatlanul testvére halálát. A pápa, Lajos követelésére, megindította ugyan a vizsgálatot, de sohasem tudódott ki, hogy ki volt a gyilkos. Ellenben Johanna ártatlansága »napnál fényesebben« kiderült s a vidám özvegy hamarosan férjhez ment Tarantói Lajos herceghez. Lajos királyt most kettős út vitte Nápolyba: megtorolni Endre gyalázatos halálát s követelni maga vagy másik öccse, István részére Nápolyt, mivelhogy ez a még Johanna apjával