Ami különben azt illeti, hogy bármiféle rászedéstől kellenék tartanom, hát ez egyszerűen sült bolondság. Szinte resteltem, hogy ilyesmi eszembe jutott.
A szalonna helyett, amelyet visszaadott, még egy karéj kenyeret szegtem neki. Elfogadta és azt is épen oly sietve ette, mint az elsőt. Nagyon ki lehetett éhezve szegény.
– Kiadósabb lett volna szalonnával – próbáltam megindítani a diskurzust, – az ilyen katonakenyér szinte megkívánja a szalonnát. Nem akar? Szívesen adom.
– Nem kérek szalonnát, – válaszolta fejét rázogatva – sohasem ettem.
Amint tetszik! Visszatettem a szalonnát többi kincseim közé és megint csak az iménti kérdést intéztem hozzá:
– Most már, hogy nem éhes, megmondhatja, miféle szél fújta erre és hogyan hívják?
– Regina.
– Regina? Errefelé is szeretik a bibliai neveket, mint a székelység közt? Ott vannak efféle nevek. És aztán miféle Regina?
– Regina.
– Ezt már hallottam. De miféle Regina?
Ágrólszakadt vendégem rámbámult és megint csak megismételte a választ, de most már immel-ámmal, kedvetlenül, mintha sokallotta volna a kérdezősködést:
– Regina.
Lám, ez a vörös nem akarja a vezetéknevét megmondani. Csak nem tart valamitől? Vajjon mi az istencsodájától? És vajjon mi az istencsodájáért vagyok én kíváncsi a vezetéknevére… szeretném tudni? Hát nem mindegy nekem, akárminek is hívják?
Elnevettem magamat, annyira együgyűnek találtam a magam csacsiságat. A kis vörös Regina mintha gyanút fogott volna nevetésemre, mert egyszerre összerezzent, beharapta a száját és megint csak rámmeresztette tekintetét. Vékony karjai nekifeszültek a földnek, mintha fel akart volna ugrani, hogy elszaladjon…
– Sohse ugráljon, kis leány, – intettem neki a kezemmel is, a szememmel is – eszem ágában sincs, hogy bántsam! Nem volna szép, ha egy ilyen magamfajta nagy darab magyar katona bántana egy ilyen gyenge gyereket, mint amilyen maga.
– Nem vagyok gyerek… rázogatta fejét a leány.
– Hát mi?
– Voltak itt katonák, – folytatta anélkül, hogy a kötekedő kérdésre választ adott volna – akik bántani akartak.
– Azok orosz kozákok voltak, lelkem.
– Igen, orosz kozákok!.. kiáltotta szinte rémülten a leány, s tágranyílt tekintete merőn bámészkodott a nyirfámmal szemben levő leégett tanya felé, melynek kormos falait egészen idáig jól ki lehetett venni, – jaj, azok az átkozott disznók… folytatta ijedt hangon – azok az átkozottak… azok az átkozottak…
Ohó! Sejteni kezdtem valamit.
– Mondja csak, kis leány, – fordultam hozzá legnyájasabb hangon – nem onnan való maga?
Kinyújtottam karomat és a porráégett tanya romjai felé mutattam.
A leány kimeresztett szemmel nézett a mutatott irányba.
– Igen, ott… Ott laktunk. Én is ott laktam. A néni is, – a többiek is ott laktak és most is ott laknak. Amikor azok a disznók jöttek, mind el akartunk szaladni, de csak én szaladhattam be ide az erdőbe… és a nénike bújhatott el valahova a Szidikével… a többieket megfogták… És azok most is ott laknak. Mert ottfogták őket a kozákok, hát most is ott vannak…
Valami ártatlanul bizakodó mosoly jelent meg e pillanatban a leány bágyadtan kinyíló ajkai körül.
– Most is ott vannak úgy-e? Te biztosan tudod. Nem voltak lángok… nem volt tűz… nem ordítozott senki… Nem is tudom, hogy miért szaladtam el. Te úgy-e itt voltál és bizonyosan tudod, hogy semmi sem történt és most is ott vannak a házban… Csak az én fejem nincs ott…
Csendesen bólintottam. Bizony, nincs…
Úgy látszik, ez a Regina meg van zavarodva. A rémület, amin átesett, kihibbantott egy szeget a fejéből.
Választ látszott várni zűrzavaros beszédére, mert ismét rám meresztette a tekintetét. Azonban mit mondhattam neki? Az igazságot? Azt saját szemeivel is láthatja, ha a romokban heverő tanya felé néz. Egyebet pedig ugyan mit mondhatok?
Jobb lesz másfelé kanyarodni ezzel a diskurzussal.
– Aztán hol bujkált maga, kis leány itt az erdőben, hogy senki se látta?
– A nagy barlangban.
– Van itt olyan is?
– Van.
– És mit evett ez alatt az egész hosszú idő alatt?
– Nem tudom, – válaszolta eltünődve – körtét… málnát…
– Egyebet nem?
– De igen… málnát…
– Ezt már mondta.
– Mondtam?..
Elfordította tekintetét és megint a tanya felé bámészkodott. Látta-e, nem-e, hogy ott minden korom, hamu és romhalmaz – nem bizonyos.
– Tudja mit, Regina, – rukkoltam ki egy indítvánnyal, abban a reményben, hogy hátha visszaugrik régebbi helyére a fejéből kihibbant szeg —menjen haza oda a tanyára, ahol lakott és nézze meg.
– Menjek oda?
– Bátran mehet, – nincs ott senki
– Megyek, de gyere te is… hangzott a gyanakvó válasz.
– Szívesen elkísérnélek, – fordítottam most már én is atyafiságos tegeződésre a beszédet – de ma még nem igen sétálhatok, mert fáj a lábam. Sántikálok, ha rálépek. Te azonban öt perc alatt odaérsz, mindent megnézel és azután megint visszajösz. No, kis Regina, egy-kettő… szaladj!
A leány felugrott.
– De hátha… azok a disznók… mormogta tétovázva.
– Rég elvitte azokat az ördög, bátran mehetsz!
– Bátran mehetek? Nem csalsz meg?
– Nem.
– Akkor hát… De itt foglak találni, ha visszajövök?
– Itt.
– Bizonyosan?
– Bizonyosan. El se tudnék menni, ha akarnék is, – mondottam bekötött lábamra mutatva – a sánta kutyát hamar utolérik.
Intett, hogy ez igaz.
– Jó, hát elmegyek… de mindjárt visszajövök.
Letette mellém a kendőjét és elindult. Eleinte csak lépésben, vigyázva, meg-megállapodva haladt és minduntalan visszanézett – később azonban, úgy látszik, mégis csak nekibátorodott és most már futva iparkodott a tanya felé.
Míg odajárt, ráértem okoskodni. Első gondolatom természetesen az volt, hogy mit kezdjek vajjon ezzel