– Hogy hinak fiam? – kezdé vallatni a kormánybiztos.
– Szögedi Gergöly – felelte bátran.
– Kell-e czukor, hoztam?
– Köll, – mondá Szegedi Gergely s hirtelen elkapta a csomagot s vigan futott a macskái után.
FELFÖLDI EMBEREK
UTAZÁS PALÓCZORSZÁGBAN
1. A kesely rögeszméje
AZ UTÓBBI időkben jó nevet szerzett fiatal illusztrátor, Dörre Tivadarnak volt meg az a kivánsága, hogy ő, ki már nekem annyi palóczot rajzolt ide-oda, lásson egyet egyszer elevenen is.
Elutaztunk. Mondtam neki, hogy csináljon odahaza testamentumot előbb, mert noha nem esik Palóczia a világ végén, itt mégis meg fogja kóstolni azokat az utakat, a melyekről az annálékban meg van irva hogy sarat raknak a sár fölé s nevezik egymás közt «országút»-nak.
Minthogy ez a leirás egyszersmind hasznos kalauza kiván lenni a jámbor olvasónak, kénytelen vagyok kiterjeszkedni a részletekre is. Nevezetesen elindultunk Budapestről este a bécsihajón, mely Váczig vitt bennünket, hol szépen megháltunk a «Csillag» czimü vendéglőben s csodálkozva tapasztaltuk reggelre, hogy a pénzünk több egy forinttal, mint a mennyivel elindultunk.
Mikép lehetséges ez, ha sem nem kártyázik, sem nem lop, sem nem talál pénzt az ember?
A pénz ezen megfiadzását talán a boldog éghajlat okozza! Oh nem! Palóczia sem tündérország ennyire! Ilyen tartomány nem fordul elő talán még a népszinházban sem!
Nagy fejtörés után birtuk csak megfejteni a csodát. Eszünkbe jutott ugyanis, hogy tegnap este a váczi hajóállomásnál fiakkerkocsist fogadtunk, a kinek nem mi adtunk foglalót, hogy pontosan ott legyen reggelre, hanem ő adott nekünk egy forintnyi foglalót, hogy biztos passagieroknak vehessen.
– Hogy hivják? – kérdé tőlem az én piktorom, egészen elmélyedve vonásainak nézésében.
– Én Roth Salamon vagyok.
– Palócz ez? – szólt a piktor halkan, hozzám fordulva.
– Dehogy! Hát nem látja, hogy zsidó?
– Lehetetlen! Soha nem láttam még zsidó kocsist.
– A palóczok kevély hetyke nép, nekik derogál az, hogy pénzért szállítsanak valakit. A zsidó vagy uruk nekik, vagy – szolgájuk…
A ki ösmeri azokat a bérkocsikat, a melyek Váczról Gyarmatra szállítják az embereket, azok már régen szamárnak deklarálták azt a bölcs embert, aki először állitotta fel, hogy «lassan járj, tovább érsz».
Két nyomorult gebe (ezuttal Kesely és Sármány) van befogva egy-egy özönviz előtti batárba, melyről minden földi ékesség lekopott.
A gebék nyakán csengetyű, melynek zörgése idegessé teszi az embert és a feje is okvetetlen megfájul tőle.
– Nem lehetne levenni azt a csengetyüt Salamon? – indítványoztam a kocsisnak.
– Nem lehet kérem alássan, mert az nagy mulatság a lónak. Nagyon megszokják ezek a kedves állatok és szórakoznak vele igy utközben. Olyan az nekik kérem alássan, mint az abrak… mint a vászoncselédnek a muzsika.
A minthogy igaz is. A szt.-katalini állás alatt mikor a Kesely nyakát megrángatta Salamon, leesett a csengetyü-szijról a csatt, minélfogva nem lehetett többé felcsatolni. A Kesely megindult, de nagy zavarba hozta a csengetyü hang hiánya s minden tiz lépésnyire megkötötte magát, hogy ő a herkópáternek sem megy igy gyalog. Salamon végre is kénytelen volt madzaggal kötni oda a büvös kolompot.
– De iszen – mondá – nagy esze van ennek a lónak. Higyje meg teens uram, az embert sokkal könnyebb rászedni.
S miért ne hittem volna, ha ő mondta?
2. A palócz-föld flórája
Szép őszi nap volt a hétfői nap. Aranyos sugarak fénynyel öntötték be a völgyet és a rónákat. A vén Naszály-hegy egészen neki zöldült a mult heti esőzések után s mig nagy darabon velünk futott, hol közeledve, hol távolodva előbukkantak kék ruhában Nógrádvár regés romjai, Drégely is azon az oldalon s balra a távolban ködösen, mint egy karabélycső, a vén Szanda.
De jó volt ezekben lakni valamikor!
Hanem iszen nem a daliás időket keressük most. Az én piktorom oda se nézett a sasfészkeknek!
Többet ért annál egy rozoga kunyhó a rétsági szőlőkben.
– Nini, a Lapaj kunyhója, – kiáltá a piktor lelkesedve. Menjünk oda! Hadd vegyek róla vázlatot.
Leszálltunk s megindultunk a hegyi gyalogúton a kunyhó felé, mely galyakból és vesszőkből volt összetákolva.
Utközben jobbról-balról, ismerős füvek és virágok mozogtak, susogtak harmatosan. A vad komló felfutott a csipkebokrokra s egészen körülfogta a karcsu hajtásokat, mintha szoknyákat varrna belőlük. A fekete bodza, egész nagy táblákat lepett be… mosolygó gyászmezőket csinált.
Még a virágok is milyen egyszerüek itt!
A marmancsok, a tormalevelek, hogy összekeverednek, összebujnak; a bajnokfű kiemelkedik közülök magasra, a farkastej buján szegi be az utakat s még a halványpiros virágu bogáncs is dísz itt.
Oh, kedves virágai a palóczföldnek! A tündérkert se szebb tán, a kelet gyöngyei se bájolóbbak, mint a ti boróka-bogyóitok.
Ez a szőnyeg, a mely az én bölcsőm alá volt terítve, a melyet én annyiszor megtapodtam.
Valami édes csiklandozást érzek a talpamon, ha rátok lépek… vagy hogy talán a szivemben van az…
– Milyen szomoru virágok és füvek! – mondá a piktor.
– No, ugy-e gyönyörűek!
Még egyszer megnézte őket, futólag, lenézőleg.
– Nem találok rajtok semmi különöset. Minden mező ilyen.
Ilyen? Oh, dehogy ilyen! Vagy igaz, a piktorral ők egy cseppet sem törődtek, hagyták elmenni magok közül idegenül.
Valamennyi engem nézett, kidugták kiváncsian fejeiket az apró füvek és a lóherés bokrok közül, integettek és kiabáltak, csalogatón magukhoz szólitottak… Nem ösmersz? Nézz csak! Itt vagyok… Látsz-e? Én is. Mi is. Mindnyájan. Nem öregedtünk semmit… semmit azóta…
Szivem hangosan dobogott szavaiktól… talán a könyem is kicsordult; soha nekem még nem volt ilyen nagyszerü fogadtatásom.
De a piktor nem értett abból egy betüt sem.
Dunántuli ember, szegény!
3. Az uj üstökös
Lerajzoltuk a kunyhót. A csősz a mint meglátta, hogy a kunyhójáról mappát veszünk föl, gyanakodó szemekkel mért végig s közelebb lépegetve hozzánk, szürét a földre teritvén, félkönyökére dülve, kihivó tekintetet vetett ránk mintegy várakozó állásban.
– Osztég mire való lesz az? – szólt hosszu hallgatás után boszusan.
– Semmi rosszra. A kunyhó nagyon szép. Le akarjuk rajzolni.
Megcsóválta bozontos fejét.
– Dejszen engem el nem bolondítanak az urak. Már micsoda szépség volna ezen la? Nem vagyok