Soká, soká kell menni, míg végre feltör az ajkon önkéntelenül az örömkiáltás: fű, fű! Most már nem messze lehet a víz sem. Törpe füzek között kanyarog a regényes Tisza, a mi édes vizű folyamunk. Balról kis viskó fehérlik, a pusztabíró lakása. Dús legelők terülnek el mögötte, zúgó nádasokkal. Amott egy cserény, szemben vele megbarnult szárnyék, ahová a gulyák, ménesek jutnak »fedetlen« hajlék alá.
A főbírót érdekelte a puszták élete; sorba nézegetett mindent. Aztán meghagyta a gulyásoknak, csikósoknak, hogy mához négy hétre virradóra száz lombos szarvú fehér ökör legyen a városháza előtt és ötven szilaj csikó, a legszebb hibátlan ötven a ménesből, nemzeti pántlikával befont sörénnyel; nemzeti szalagok csüggjenek le az ökrök szarváról is.
Ez az intézkedés sem maradt titokban, mihelyt hazaérkeztek a várostartó urak, s ha lettek volna már akkor újságlapok Kecskeméten, entrefiletben ritkított betűkből hozta volna a felelős szerkesztő. Így csak a boros kancsók mellett találgatták a cívisek:
– Arany karikás, arany fokos, nemzeti pántlikás ökrök és csikók! Talán ide szegődik a király fia a nemes városhoz számadó-bojtárnak.
De még nagyobb lett a csodálkozás másnap, mikor Pintyő Gyurka nagy dobszó mellett kihirdette a főbb utcákon penecilus-hangján:
– Drum! Brum! Adatik tudtára azoknak, akiket illet!
Itt rendesen pauzát szokott tartani a dobverő Gyurka, s lehajtá céklaalakú fejét féloldalt, mint egy bús lúd, de olyan ügyesen, hogy a szája a dolmány belső zsebében levő lapos butykos csücséhez ért, s jót húzván belőle, átnedvesedett gégével, mennydörögve folytatá a főbenjáró részt:
– Miszerint aki a török császár felesége akar lenni, vasárnapig a nemzetes főbíró uramnál jelentkezzék.
Bezzeg lett erre izgés-mozgás, nevetgélés Kecskeméten.
– Megbolondult a főbíró, vagy mi?
– Éretlen gyerek! – dohogtak sokan.
A bennfentesek, akik tudták, mi a cél, kétkedő mosollyal rázták a fejöket: »Nem lészen foganatja.«
A hívők ellenben csodálkozának és örültek a kitüntetés fölött: mert mégiscsak szép az, hogy a török császár Kecskemétről házasodik. Jó ízlése van őfelségének. (No, most beszélj már Nagykőrös!)
Leányok és férjhezmenő özvegy menyecskék szörnyűködve beszélték meg az érdekes újságot. Csúfolódtak, évelődtek egymással csintalan beszédekkel öt napig a kutaknál, a kender-tillónál, és ahol összejöttek.
A főbíróék terve, mint a csigabiga, egyre kijjebb nyújtogatta a szarvacskáit. Híre jött, hogy a szultán, IV. Mahomet, Budára érkezik, azt is beszélték széltében, neki viszik a száz ökröt és ötven csikót arany karikással, arany fokossal, és az ajánlkozó fehér népekből neki választják ajándékul a szenátorok a négy legszebbet.
– Csak négyet? – vihogott fel pajkosan a lekvárfőzésnél a szép Inokai Pálné – szegény török császár!
– Hátha még azt tudnád, Borcsa húgom – magyarázta Tóth Máté —, hogy otthon háromszázhatvanhat felesége van még.
– Sok dolga lehet, lelkem bátyám – vág közbe a harmateszű, szöszke Ugi Györgyné —, amíg reggelenként elpáholja őket.
– Bolond vagy, fiacskám; nem veri az a feleségeit, mint téged Ugi uram, nem is látja őket: azért van háromszázhatvanhat, hogy minden napra jusson egy.
(S pajkosan csettentett őkelme a nyelvével.)
Éles asszonyi ész, az Ágoston Katáé, nyomban felfedezte a sok feleség közt a legszerencsétlenebbet.
– Hát annak mi jut szegénynek, aki februárius huszonkilencedikén van sorban, olyan esztendőben, mikor a februáriusnak huszonnyolc a napja?
Ezt bizony nem tudta megmondani Tóth Máté sem, dohogott valamit, hogy »másforma kalendáriom van a töröknél«, de ez nem gátolta, hogy meg ne induljon a pityergésig menő szánakozás a háromszázhatvanhatodik asszony felett (oh, szegény, boldogtalan lélek). Majd a kíváncsiság kerekedett felül, kinek lesz vajon szeme ajánlkozni? Ámbár nem volna bolondság, ha kitudódnék, melyik hát az a négy legszebb rózsa a kecskeméti virágos kertben? Kiket választana a magisztrátus?
Titokban sok hiú szívet, tudom, csiklandozott ingerlő gondolat. De a szemérem azt mondta: »csitt!«
Meg is nyúlt a főbíró ábrázata mihamar. Egész vasárnapig egyetlen halacska sem akadt a horgon.
Azaz, hogy ott járt Fábiánné asszonyom, kifestett szemöldökkel, ropogós szoknyában.
– Találja el, főbíró uram, miért jöttem? – szólt hamiskásan kacsintva.
– Talán adót jött fizetni?
– Ugyan menjen.
S csipkés szélű kendőjével kacéran suhintott Lestyák felé.
– Talán panaszkodni jött valakire?
– Nem!
– Talán a papoknak gyűjtöget? – folytatá a főbíró csípősen.
Fábiánné búsan szegte le fejét és elhalóan nyögte:
– Ha ki nem találja, hiába mondanám.
Volt a hangjában valami fájdalmas lemondás, valami szívet facsaró melankólia.
– Micsoda! Csak tán nem ajánlkozni jött?
– Özvegy vagyok – mondá szemérmetesen.
– Indoknak indok. Hm!
– A városért teszem – folytatá fülig pirulva.
– De hát mit szól ehhez Brunó atya és Litkei páter – morgott a főbíró félig bosszúsan, félig nevetve —, akik kegyelmedet már majdnem szentté tették?
– Misét szolgáltatok a lelkemért. Lelkem az egyházé marad továbbra is, testemet föláldozom a városomért.
– Szép, szép! Majd följegyzem a nevét.
Még egy pár pocsék kofa jelentkezett ezenkívül is. Nagy Panna a ceglédi utcáról, özvegy Kemenesné, Bán Mária. Egy párt ki is kergetett a szobájából a főbíró. »Ejnye, takarodsz innen, te deszka, ki az ördögnek kellenél te?«
Egy szeplős leánynak ezt mondta haragosan:
– Nincs neked otthon tükröd?
– Nincs, nemzetes főbíró uram.
– No hát eredj, fiam, keress valahol egy dézsa vizet, nézd meg magad benne, s gyere vissza, ha van lelked.
Mind e részletek nagy derültséget keltettek a jól értesült körökben. Másnap, hétfőn, tanácsülés lévén, magok a szenátorok sem sajnáltak megereszteni egy kis csípősséget a sikertelen vállalkozás felett.
– Nos hát, van-e már a kalitban valaki?
– Egy se alkalmas – felelte Lestyák bosszúsan.
Porosznoki Gábor uram kedélyesen köhécselt.
– Elszámítottuk magunkat. Könnyebb volna a császárnak négy anyát találni Kecskeméten, mint négy odaliszkot.
– Én megtalálom a négy odaliszkot is – szólt a főbíró határozottan.
Makacs és hajthatatlan volt abban, amit egyszer eszébe vett.
– Bokréta