– Ach, ja! Ilyen az élet! Nagy szomorúság jön ránk! – felelte az öreg bólingatva, de a hangjában csendes és mély közönnyel. Ő sohasem vett részt a közügyekben, végezte a maga dolgát, pörölt és rendet tartott; a főnökasszonyt alig látta nagy ünnepeken kívül, mikor a szokásos kézcsókra elébe járultak.
Mindketten illendően lesütött szemmel, gyászoló arccal hallgattak egy percig.
– Ezt a kis Helént talán magához hívatta őtisztelendősége? – kíváncsiskodott aztán Kunigunda élénkebben.
– Igen, azért küldtem fel az imént, engedelmével! Hogy viseli magát? Milyennek találja szegénykét?
– Hát afféle – afféle! Idegen itten; csak úgy lézeng a többi közt, vagy ül magának – wie ein Haufen Unglück!
– Szokatlan még, és talán megtöri nagyon a nénije betegsége; hisz egyetlen rokona ő, és a földi kötelékek, tudjuk, néha erősek!
– Ach was, hisz alig ismerte! Mért kellett a világban nevelni, egy olyan nagy városban járatni iskolába! Ki tudja, mivel van tele a feje? Azután most is ezzel a Holzernével való barátkozás! Mire volt az jó?
– Bocsánat, kedves nővér; ez a Főtisztelendő Anya kifejezett akarata volt.
– Hát persze, persze, igaza van; ez az önök dolga. Én csak afféle öreg trombita vagyok, a magamét fújom. Sok mindent nem értek én már, mert nem is törődöm vele, de a szívem azért még tud érezni… igenis!…
Virginia gyorsan elfordította a fejét, hogy ne kelljen látnia azt a lehetetlenül furcsa, érzelgős és szemérmes kifejezést, mely az öreg e reszketeg szavait kísérte. Elnézett a lombok aranypöttyes zöldjébe s a mozgó, libegő kékbabos egyenruhák felé a pázsit fehér utain. Komolyan, okoskodva, meggyőző hangon kezdte magyarázni:
– Igen, Főtisztelendő Anyánk fontosnak tartja, hogy a húga csak akkor lépjen be a szerzetbe, ha igazi hivatást érez. És neki igaza van, ő oly bölcs és mély belátású, mint a szentek, kiknek nemsokára át kell engednünk drága társaságát.
– Így beszél, kedves nővér? – csattant fel Kunigunda és lábával dobbantott az iménti, néma visszautasítás miatt, izgalmában. – Ezt mondja ön, aki olyan járatos a külső… a… mindenféle csiricsári dolgokban?… Aki…
– Jól tudom, hogyne – mosolygott sima udvariassággal a másik —, hogy a szerzetesi élet a legboldogabb és legtökéletesebb a földön, és a mennyek elnyerését a legjobban biztosítja; és hogy éppen ezért nem vétek sőt jó cselekmény számba megy rábeszéléssel, szelíd erőszakkal is bekésztetni vagy magunk közé édesgetni egy Isten szolgálatára alkalmas lelket. Hisz kedves nővér tudja, hogy én helyeslem Berchtolda felfogását, aki enyhített a kandidátnőkre vonatkozó szabályok szigorán a pár hónap alatt, mióta a noviciátban van.
– Persze! Azóta olyan rendetlenség is van ott, ach – olyan Ausgelassenheit, pfuj! Este nyolckor, ima után a galléros jelöltek ott reitschuloznak nyihogva a folyosón; ki hallott olyat? Próbálták volna csak Simonea idején, az ellátta volna a bajukat! Hiszen ön emlékszik; önt még láttam térdelni ott a folyosón, amerre a növendékek hálói felé mennek; ott térdelt büntetésből egy hangos szóért, már beöltözött novícia korában, és a bennlakók párosával végigmentek mellette…
– Mindig hálás maradok tisztelendő Simonea nővérnek, hogy szerzetesi alázatra nevelt! – felelte a fiatalabb nővér, de a hangja kissé fojtottan rezgett, szája idegesen elrándult egy percre az öreg tapintatlan szavaira. Az észrevette, ijedten kapta össze magát, hunyászkodó, elszelídült arccal nézett rá megint.
– Hát persze, önök ezt jobban tudják, önök fiatalabbak, önök most a “munkálkodó rend”, a Márthák, most van az idejük! Én csak öreg trombita vagyok, mindig a magamét fújom; de azért nem vagyok rosszabb másnál, der liebe Gott soll’s verzeih’n! Megmondom a magamét, de azért lehet velem beszélni, beszélgetni… igen, hisz tudja azt, kedves nővér! Sokszor ültünk mi hajdan így együtt itt, ebben a kertben, míg a növendékeink szanaszét futkostak, és kicseréltük a gondolatainkat, elbeszélgettünk a szerzetünk dolgairól, a testvérekről meg az egész bűnös világról… Ugye?…
– És jól leszidott, kedves nővér, ha egy fél percet késtem az inspekcióról, hogyne emlékezném! – mosolygott Virginia, tréfába fojtva azt a feszengő, türelmetlen röstelkedést, mely elfogja az embert viszonzatlan, idétlen, komikus vonzalmakkal szemben.
– Mert minden szabad idejét magamnak akartam, hogy itt, a közelemben töltse… igen, és fájt nekem, ha elgondoltam, hogy másokkal találkozik a folyosón, vagy beszélget, látogatni megy regráció órában… Tudtam, hogy naponta együtt van a többi iskolanővérrel, akik tanultabbak, ügyesebbek nálam, és inkább hozzávalók! Ach!… – Reszkető arcvonásokkal, szinte könnyes szemmel, esdeklőn nézett rá.
– Fiatalság, bolondság, nemde? – terelte el újból a vendég. – Hanem hogy folytassam, én nagyon is gondolok rá, hogy a mi kis Helénünk zárdába lépése mit jelentene a mi rendünknek azonfelül, ami a legfőbb, hogy az ő lelkének is üdvére válhatnék Isten akaratából. De csakis úgy ám, kedves nővér, ha csakugyan, világosan érezné a hivatást, ahogy mi éreztük valaha. Mert ez a mi életünk is sok megpróbáltatással jár, hisz tudjuk mi, ugye?
– Ach igen, igen! Mein Gott!
– És a főtisztelendő Anya fülem hallatára mondta a húgának, hogy ne lépjen be másképp, inkább várjon vele! Ő kívánta, hogy kinn nevelődjék a gyámjánál, hogy lássa és ösmerje meg a világot előbb. És ő egyezett bele, hogy itt a városban barátságot kössön Holzernéval, ki végre is derék, hitbuzgó katolika nő, és elnöknője az “Egyházi ruhákról Gondoskodó” egyesületnek, kegyes Anyánkat nagyon lekötelezte múlt évben, mikor templomunkat pazarul ellátta gyönyörű új holmikkal. – És kegyes Anyánk nem ellenezte, hogy Helén kimenjen havonként egyszer egy ebédre a fiatalasszonyhoz, hogy egy tisztes családban töltse a kimenőnapját. Mi volna abban rossz? A többi bennlakók is kimennek ilyenkor rokonaikhoz; és szegény kis árvának senkije sincs itt. S oly hirtelen, átmenet a világi életből a teljes elzártságba még megfélemlítette volna tán! Figyel a szavaimra, kedves nővér?
– Jó, jó! Hát mit tudok én; ’ne alte Trompete! Mit értem én az Önök politikáját? – vont vállat a másik most már megint durcásan. Szemét lesütötte volt, mikor imádottja újra nem vette észre pillantását, melyben mindent megvallott – várt és esdekelt. És most maga elé meredve, a bőráncú fekete apácakötényben pihent mogorva tekintete, míg kemény, férfias keze ujjai megint az olvasószemeket markolászták.
– Hisz azért jöttem ide éppen, hogy beszélgessek a dolgokról kedves nővérrel. A dolog úgy áll tehát, hogy az a pénz – a kis Heléné, ha már arról beszélünk – egyáltalában nem olyan nélkülözhetetlen a szerzet számára a mai viszonyok közt, mint hinni szeretik. Jó volna, persze, jó volna, szép céljainkat előmozdíthatnók vele! De semmi esetre sem volna alkalmas, sem elégséges arra, hogy általa mellőzni lehessen azokat a dolgokat, melyeket rendünk anyagi hasznára és tekintélye növelésére tervbe vettünk. Ért engem ugye, kedves nővér?
– Megint valami magasabb iskolát – rosszkedvűsködött most már Kunigunda —, mindig csak magasabbat akarnak! Így is már annyi itt a nagy kamasz lány, anyányi képezdész “kisasszony”, akiket még ki se térdepeltethet az ember, hátukra sem kötheti a vörösnyelvet, hanem magázni kell őket, jó, hogy