Gyöngyházcsiga-héjbul emelt palotába —
S megvetve az ágya van ifjú szívekbül,
Megtépett, elkínzott leányszívekből.
Mert néha sóhajtva feljön a habbul,
Lányszívre vadászni a parton elindul,
Szép, ifjú alakba bolyong az erdőn,
Van, hogy a faluba, fonóba is eljön,
És hogyha lát
Tüzesszemű lányt,
Megrontja, megejti a víziember
Örvénylő, zivataros szerelemmel.
És hogyha ölelte, kitépi szívét,
Elhozza, lehozza a mélybe szívét.
De egyszer a parton, hogy lopózva megyen,
Ott ült kövön a csudaszép idegen.
A szeme acéltükör, a karja fehér,
A könyje omolt… és nem tudta miér’…
Mégis kacagott
És nézte a habot,
Még futni se indult, – amíg közel ért,
Elvárta, bevárta a vízilegényt.
Az félve ölelte, kereste szívét
S nem lelte, – seholse találta szívét.
Oh mondd te! Ki vette a szívedet el?
Vagy tán nem is volt neked sohse? Felelj!
Szólj, merre keressem a szívedet?
A világ végére is érte megyek,
Szólj, meglelem én!
Te szép, te szegény!
Csak jőjj te le hozzám, ott van szív elég,
Mind neked adnám. De maradj! Hova mégy?
És indul a lány keresni szívét,
A messzehagyottat, az árva szívét…
S azóta a mélyben, hinár sürüjén,
Gyöngyházpalotában a vízilegény
Nem alhatik, ah olyan szörnyű az álma
Gyöngyházcsiga-héjbul emelt palotába.
Feljön a habbul,
Sóhajtva elindul
És bolygva az erdőn mindszerte kiált,
Keresi az acélszemű, hókarú lányt,
Mert annak sohase látta szívét,
Elvette előtte – más a szívét.
1901
AUGUSZTUS
Szőke buza között pipacsos kis kalap,
Hiába süt a nap, – árnyék van az alatt.
Sétál a kisasszony komlóba, buzába,
Lengő a ruhája, pipacsbokrétája.
Nézi Csere Jóska: Ej, be szemrevaló
Picike cipellő, – szűkráncú viganó!
Hogy libeg, közeleg ott az árokszélen!
Idetart, itt terem… Cseng a szava: “Kérem,
Maga talán olyan – falubeli legény?
Nem lelem az utat, úgy eltévedtem én.
Mutassa meg merre! Vagy inkább – vezessen!
Ilyen nagy mezőbe sose jártam Pesten.”
Szőke buzaföldön lemenőben a nap,
Szőke lány hajárul lekerül a kalap.
Gyenge, puha szellő játszva bomlik vele,
Pipacsbokrétának hullong a levele,
Rebben a fürjmadár nád megett, sás alatt…
Egyszer csak a legény visszanéz, elmarad.
Hangos szavú rigó csúfságra jár véle:
– De belenéztél a kisasszony szemébe!
Kacag a kisasszony: “Ej de messzire jár!
Széles ez az árok! Átsegít, ugyebár?
Köszönöm, köszönöm! Már jól van! Eresszen!
Ilyen erős ember nincs az egész Pesten!”
Megeste a tarlót gyöngy estveli harmat.
Csere Jóska hallgat, – szegett fővel ballag,
Szemügyre vesz minden útszéli virágot,
– “Lám, egy se törik le, amire ráhágott!
Több kárt tenne benne fiókmadár lába —”
És indul utána, és lép a nyomába.
Útszéli virágot tapossa azér’ is, —
Ki szánja? Ki bánja? Így pusztulok én is!
– A kisasszony szava mesemondás, álom:
– “Sohase volt nekem ilyen szép virágom,
De nem is lesz többet! Nincs is hol keressem!
Vadkomlót, pipacsot nem árulnak Pesten.”
Megeste az utat sírószemű harmat,
A legény is csendes, a leány is hallgat,
Nyugtalan fellegek bomolnak az égen,
Valami bús nóta szól a faluvégen,
Felnéz a kisasszony gondba, gondolatba:
– “Rojtos keszkenőjét vajon kitől kapta?
Lám, van aki varrja, – lám, van aki szőjje!
Szépséges, hűséges barna szeretője!”
Csere Jóska szeme odatéved lesbe:
– “Hej, azt a virágot vajon kinek szedte?
Van akinek adja! Van akit szeressen!
Sok cifra uraság azon a nagy Pesten.”
1901
ROKKA-MESE
Két harmatos rózsa két piros orcája,
Dalolva motollál Takarosné lánya.
– Pergőszavú rokkám, sebesen, szaporán!
Segítsen, siessen édes asszonyanyám!
Nem látja kigyelmed, már zöldel a rétség,
Lánysorba nem érem gabonaérését!
Nem érti kigyelmed, repce-aratásra
Színig tele legyen a nyoszolyó-láda;
Hó-patyolat vásznam csak szőjje, csak szőjje,
Meglát éngem abba, visznek esküvőre…
Szakadós a fonál, makrancos a kerek,
Szeretőm a révbe – odavár —, kimegyek…
Hervadozó rózsa halovány orcája,
Takarosné lánya hej, de nagyon árva.
Gyöngy-kivarrott párta, repce-aratásra
Megbomlott, elhullott – tudj’ a falu szája —,
Bomladozó gyöngysor a szava, beszéde:
– Szakadós a fonál, édesanyám, nézze!
Rozsdás lett a kerék, hogy nem szőttem régen,
– Kék violát szedni kinn jártam a révben,
Mátkakoszorúba,