AZ ÉLET ÚTJÁN
VERSEK ÉS VERSFORDÍTÁSOK
VERSEK
FÉNYBEN
Tudom, hogy a tavasz nem tart örökké,
Hogy elmúlnak mind a derűs napok,
Hogy a dal, hogy a tavasz idehagynak,
És ősz fejemmel magam maradok.
Zörgő avarban, ködös alkonyattal,
A darvak búcsúzása idején
Ráérek majd jövők titkát keresni,
S borongva sírni emlékek ködén.
De ki töpreng édes tavaszi reggel
Fagyos pusztákon, hulló levelen, —
Mikor csillámos, szőke napsugárral
Végigragyogja útját a jelen…
1901
NEM HISZEK
Egy fáradt pille ringott haldokolva
Tarlott gallyon, barnás levél alatt.
Sápadt falombok halovány árnyéka
Remegve űzött őszi sugarat.
Nagyon szomorú mese volt az élet.
A fán már útrakészült száz madár.
És mind nekem csacsogta búcsuzóra,
Hogy a nyaram sohsem jön vissza már.
Bealkonyúlt keserves sóhajomra,
És csillagkönnyel lett tele az ég.
Azon az éjen álmok látogattak,
Oly teli fénnyel, mint tán soha még.
Olyan kicsike, szűk volt a szobácskám,
Mégis egész tündérország befért.
– És álmodtam merész, nagy boldogságrul,
Álmodtam nagy, boldogságos mesét.
Álmodtam én már sokszor égiszépet
És mindig fájó szívvel ébredék.
Elég! Álmodni nem akarok többet,
Se húnyt reményeket siratni még.
Tudom: jő majd a józan, szürke reggel
És szomorú lesz. Csupa köd, hideg.
Jöhetne már maga a boldogság is,
Annak se tudnék hinni. Nem hiszek.
1901
A JÁTÉKSZER
Valahol egy szomorú asszonyt
Látott meg Don Juan,
Ki mint a porcellán, fejér volt
És csendes, szótalan.
Gondolta: Jó volna összetörni!
Megtudni, benn mi van?
A szívében mi van?
Közelbe ment, elnézte-nézte
S a szíve elszorult.
Ráismert! Egyszer ez a bálvány
Már a kezébe volt.
“Egy érintésre vége volna,
Kegyelem néki!” szólt.
– Törött szobrocska volt.
1901
VIHAR ELŐTT
Eredj hát, hogy ne lássalak soha!
Fellegbúvó csillag majd elvezet.
Hogy villámlik! Zivatar lesz az éjjel!
Ne várnál mégis?… Nem, nem! Csak eredj!
Míg nálam itt időztél, más tanyákon
Mulasztottál más, édes perceket,
Szegényebb lettél. Kergesd hát, utólérd!
Csak vissza ne nézz! Csalj meg, elfeledj!
Egy szót se mond! Köszöntöm azt az asszonyt!
Pejkó, nyugodj! – Mit akar ez az állat?
Hozzám nyerít? Szoktasd el a kezemtől!
Mér tudna jobban emlékezni nálad?
Ez dörgés! Menten elered a zápor,
És hogy jutsz át, ha a patak megárad?…
Az ablakom majd utadra világol,
Csak menj!… Ne hidd, hogy meghalok utánad!
1901
FELELET
Szekeres Katóka kedden, éjféltájba
Sír, zokog magába, magányos szobába.
Maroshegyi posta hozta a levelet:
“Szombat este óta nem törődöm veled!”
Feltükrözik a nap maroshegyi tóba,
Törüli a szemét Szekeres Katóka.
Könnyű, sebes szóval írja a levélbe:
“Megcsaltalak rózsám még csütörtök délbe.”
1901
A DOROGI BÚCSÚN
Faluszépe: Marcsa, guzsalyosba, este,
Azt a csáti legényt hiába kereste.
Nem is várta végig, hazaindult lopva,
Futóvihar szele úgy érte az útba, —
Nyírfalombot rázta, szöghaját zilálta,
Dehogy is ügyelt rá, – hej, dehogy is bánta.
A dorogi búcsún ígérte, fogadta,
Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja!
Vasárnapi misén Marcsa, faluszépe —
Fekete kendőbe – de fehér a képe.
Szomszédasszony súgja, szomszédasszony kérdi:
Mi baja? Ki tudja? – Mindegyik elérti.
Falu szép leánya, de jó, hogy nem látja,
Belevész a lelke forró imádságba:
– Veszendő életem nagy Isten, te látod,
Az én szeretőmön ne fogjon az átok…
1901
PEZSGŐ DAL
Fehér galagonya – beh virágos!
Semmi közöm a szomorusághoz!
Gyöngy a kedvem, Isten, ember lássa —
Kölcsön is vehet belőle, aki megkívánta.
Tudod-e, hogy letépem a húrod,
Ha még azt a keserveset húzod?
Beteg tán a hegedűszerszámod,
Add, kötök rá orvosságot, sok fehér virágot.
Vén csavargó! Kósza éjfélóra,
Hova sietsz? Ülj le hát egy szóra.
Boros fővel is odajutsz máma,
Úgy lassacskán, minthogyha csak a szeretőd várna.
Töltsetek! Vagy várjatok csak, mégse!
Meg találnak haragunni érte…
Legelőször a szinébül porba öntsetek le.
– Köszöntöm az elfelejtett, régi Istenekre!
1901
TÓ-MESE
Zsombék