Gergely azonban minderről nem tudott semmit. Ő csak a rácsot nézte. A rács zöld volt, s a vasrudak vége aranyozott. A lombok néhol áthajoltak a rácson.
Gergely be-benézett. Néhol kavicsos utat látott, meg egy-egy zöld mázas cseréptetővel fedett, kis kerti épületet. A rácsokon is itt-ott egy-egy vasholló ült, de némelyiknek már csak a lába volt meg. Gergely a lombokon át egynéhány rózsaszínű foltot látott. Női ruhák! Gergelynek a szíve kallómalomként dobogott.
Be-bekukucskált, ahogy lejjebb és lejjebb ment a kerítés mellett.
Végre egy öreg hársfa alatt női csoportot pillantott meg.
Bölcső körül ültek. Világos rózsaszín ruhába voltak öltözve. Csak egy volt közöttük feketében, egy hosszúkás arcú, vékony kezű nő. Annak az arca halavány volt és szomorú. Csak akkor mosolyodott el, amikor lehajolt, és a bölcsőbe nézett, de a mosolygása is szomorú volt annak.
Gergely nem látott a bölcsőbe. Egy fehér ruhás, kövér asszonynak a háta takarta a bölcsőt. A kövér asszony hársfalombocskákat lengetett a bölcső fölött.
Gergely ide-oda keresgélt a rácson, hogy jobban beláthasson. Látta már, hogy négy nő van összesen a bölcső körül, s egy ötödik ott hajladozik egy kehely alakú, nagy márványváza mellett.
A rács mentén ahhoz futott le. Csakugyan az ő kis Évája volt. De hogy megnőtt! Vadgesztenyét szedett a földről kosárba.
– Vicuska! Cicuska! – szólt be halkan a rácson.
A leányka húszlépésnyire lehetett. Valami nótát dúdolgatott. Az volt az oka, hogy nem hallotta meg Gergely szavát.
– Vicuska! Cicuska! – szólt be ismét Gergely.
A leány fölemelte a fejét. Komoly csodálkozással nézett a rács felé.
– Cicuska! – ismételte Gergely csaknem kacagva. – Cicus, Vicus, gyere hát ide!
A leány nem láthatta a tamariszkuszlomboktól Gergelyt, de megösmerte a hangját.
Jött, mint az őzike. Meg-megállva, meg-megiramodva, nagy, bámuló szemével még csak nem is pillantva csodálkozásában.
– Én vagyok itt, Vicuska – szólt Gergely újból.
Akkor a leány ott termett.
– Gergő! – mondotta a kezét összecsapva. – Hogyan kerülsz ide?
Az öröm ragyogása áradt el rajta, s a rács nyílásához tette az arcát, hogy Gergely megcsókolja. Gergely eközben valami kellemes illatot érzett rajta, hasonlót az áprilisban virágzó lonc illatához.
Azután mind a ketten fogták a rácsot, egymás keze mellett. A rács hideg volt. A kezük meleg. Az arca is mind a kettőnek kipirult.
A fiú elmondta röviden az odakerülése történetét, s közben a leány arcát, kezét és ruháját vizsgálta.
Hogy megnőtt, hogy megszépült! Csak a szeme, az a nyílt, ártatlan, szép macskaszeme a régi.
Más talán nem látta volna szépnek a leányt. Hiszen abban a korban volt, amelyben csak a kezek meg a lábak fejlődnek, s az arc valami éretlen, a mell még fiús, és a haj még rövid, de Gergelynek mindez mégis szép volt. A leány nagy keze tetszett neki, fehérnek és bársonyosnak érezte, s hogy a lábára formás cipő simult, oda is vetett egy gyönyörködő pillantást.
– Egy gyűrűt hoztam – mondotta Gergely.
S elővonta a zsebéből a nagy török gyűrűt.
– Az én jó mesterem hagyta ezt nekem. Én meg odaadom neked, Vicuska.
Vica a kezébe vette a gyűrűt, és tetszéssel nézte rajta a topáz félholdat, gyémántcsillagokat. Aztán beledugta az ujját, és mosolygott.
– Mekkora gyűrű! De szép!
És hogy egy ujján csak lötyögött a gyűrű, két ujját dugta bele.
– Jó lesz, ha megnövök – mondotta. – Addig csak legyen nálad.
Aztán gyermekes őszinteséggel mondta hozzá:
– Tudod, majd ha a feleséged leszek.
Gergelynek az arca elborult, és a szeme megnedvesedett.
– Nem leszel te az én feleségem, Vica.
– Nem-e? – kérdezte a leány megütődve.
– Te már csupa királyok meg hercegek között élsz. Nem adnak ilyen kurta embernek, mint én vagyok.
– Ó, hogyisne – felelte a leány. – Azt hiszed, hogy én valami nagyra nézem őket. A királyné is mondta egyszer, hogy csak szeressem a kis királyt, ha megnövök, majd szerez ő nekem ilyen-olyan vőlegényt. Van már nekem, azt feleltem vissza. Megmondtam a nevedet is, meg hogy Török Bálint a nevelőatyád.
– Megmondottad? Aztán mit szólt rá?
– Annyira nevetett, hogy majd leesett a székéről.
– Itt van ő is a kertben?
– Itt. Az a fekete ruhás.
– Az?
– Azám. Ugye, milyen szép?
– Szép, de én még szebbnek gondoltam.
– Szebbnek-e? Hát nem eléggé szép?
– Nem láttam a fején semmi koronát.
– Ha akarod, beszélhetsz vele. Igen jó asszony. Magyarul nem ért.
– Hát?
– Lengyelül, németül, diákul, olaszul, franciául, szóval mindenféle nyelven, csak magyarul nem. A te nevedet is úgy mondja ki, hogy: Kerkő.
– Nem akarok vele beszélni – mondotta húzódozva Gergely. – Ámbátor egypár szót én is tudok németül. Hanem azt mondd meg, Vicuska, hogy ha máskor is eljövök Budára, hogyan beszélhetek veled?
– Hogyan? Hát majd én megmondom a királynénak, hogy eresztessen be.
– És beeresztet?
– Hogyne. Engem úgy szeret, hogy mindent megenged. Az illatvizéből is ád. Szagold meg csak a ruhám ujját. Ugye, jó szagú? A királynék mind ilyen jó szagúak! Aztán az imádságoskönyvét is megmutatta. Abban vannak csak szép képek! Van benne egy Mária kék selyemruhában, rózsák között. Azt látnád!
A hárs alól valami olyanféle nyekergés hallatszott, mint mikor a macskának rálépnek a farkára.
Éva összerezzent.
– Jaj! A királyka fölébredt. Várj itt, Gergő!
– Vicus, nem várhatlak, hanem holnap eljövök.
– Jó – felelte a leány. – Mindennap itt légy ebben az órában!
És elfutott a királykához.
16
Semmi sem úgy történik, ahogy előre elgondolgatjuk.
Mikor Török Bálint hazaérkezett, órákig nem lehetett vele beszélni.
Bezárkózott a szobájába, és fel-alá járt. Az alsó szobákban hallották nehéz, egyforma járását.
– Az úr haragszik – mondotta Martonfalvai aggodalmasan. – Talán