Elhatározta lelkében, hogy nagyon jó lesz, hogy nagyon szeretetre méltó lesz, és egész életcélja abban állott, hogy szeressék az emberek.
És ő jó is volt, lépten-nyomon, de mit ért, ha valami gonosz dzsin, aki előtte járt, mindig úgy igazította fel az emberek eszét, hogy azok félszegen ítéljék meg a cselekedeteit.
Mikor hazajött Pestről (ahol a jogi tudományokat frekventálta), amint először megjelent a piacon, és bement egy trafikba, finom havannaszivarokat vásárolni, mindjárt megindultak a besztercei nyelvek.
– A fickó harmincöt krajcáros szivart szí. Ohó! Hát így vagyunk? Hiszen ez egy kolosszális tékozló! – Majd meglássátok, hogy a szegények házában fog meghalni! Ó, ha a szegény apja felkelhetne a sírjából, és azt látná, hogy harmincöt krajcáros szivart szí. Uramisten! Az öreg szárított krumplileveleket kevert a dohánya közé, hogy több legyen, s kávéaljjal locsolgatta, hogy lassabban égjen.
Gregorics Pálnak a fülébe jutott, hogy a drága szivarjai megbotránkoztató feltűnést keltettek a városkában, mire rögtön rátért a rövid két krajcáros szivarokra.
Az embereknek ez se tetszett.
– Ez a Gregorics Pali voltaképpen egy közönséges knikker. Nagyobb kutya lesz ez még az apjánál is. Pfuj, de utálatos a fösvénység!
Gregorics Pál igen megrestellte, hogy őt knikkernek tartják, s a legelső alkalommal, midőn egy jótékonycélú bálon megjelent (a tűzoltói egyesület bálján, melynek lady patronesse-e a főispánné volt, s melyen a meghívók szerint »felülfizetések elfogadtatnak«), húsz forinttal váltotta meg a két forintos belépti jegyet, gondolván magában: »Gregorics Pál be fogja nektek bizonyítani, hogy ő nem knikker«.
Hanem erre azután össze is bújtak legott a rendezők és kimondták:
– Gregorics Pál egy pökhendi tapintatlan ember.
De valóban volt okuk a förmedésre.
Hallatlan szemtelenség az, hogy egy Gregorics rá mer licitálni a főispánra, egy báró Radványszkyra.
Radvánszky tíz forintot ad a jegyért, Gregorics odadob húszat. Hiszen ez valóságos inzultus! Egy borkereskedőnek a fia! Milyen század ez, Istenem uram! Egy bolha nagyobbat mer köhinteni, mint egy oroszlán. Milyen század! Milyen csodálatos egy század!
Akármibe kezdett a világon a szegény Gregorics Pál, az mind ellene fordult. Ha összeveszett valakivel és nem engedte magát, azt mondták rá, hogy »krakéler«, ha összeveszett és ő engedett, azt mondták rá, hogy »poltron«.
Eleinte, bár elvégezte a jogot, semmi foglalkozáshoz se nyúlt, néha kikocsizott vadászni a birtokára, mely egy mérföldnyire feküdt a várostól, ezt örökölte az anyja után, máskor elrándult pár napra Bécsbe, ahol egy bérháza volt, szintén az anyja után, abból állott az egész foglalkozása, ami valóságos megvetést idézett elő a munkás besztercei társadalomban.
– Gregorics Pál – mondák – egy földterhe. Egy szalmát nem tesz keresztbe egész heteken át. Minek él a világon az ilyen here?
Gregorics Pálnak ez is fülébe jutott, s belátta, hogy az embereknek igazuk van, az életet nem szabad áthenyélni. Úgy van, úgy, minden ember szolgálja meg azt a kenyeret, amit megeszik.
Gregorics Pál ajánlkozott, hogy ő is szeretné szolgálni a városát vagy a megyéjét az eszével.
No iszen, csak az kellett Gregorics Pálnak. Száz nyelv öltődött ki legottan a terve ellen. Mit? Gregorics Pál valami akar lenni? Itt nálunk? Hát nem szégyenli magát? Más szegény ember szájából kivenni a kenyeret, mikor őneki kalácsa van. Ami kis hivatalok itt vannak, hagyja meg ő azokat olyanoknak, akik rászorulnak.
Gregorics Pál belátta, hogy ez is igaz, és lemondott a hivataloskodásról, a közügyekről, mindinkább visszavonult a férfitársaságokból, s elhatározta, hogy megházasodik és családot alapít. Hiszen elég tiszteletre méltó szép hivatás ez is.
Kezdett járogatni egyes házakhoz, ahol csinos lányok voltak, s hol őt mint jó partit, szívesen fogadták, de az intrikus féltestvérei, akik mindig remélték, hogy a vézna, köhécselő emberke egyszer mégis meghal, minden szövődő viszonyát elrontották hallatlan ravaszsággal és cselekkel (amikről érdemes volna egy külön beszélyt írni), úgyhogy Gregorics Pál annyi kosarat kapott egymásután, hogy elhíresült róluk az egész országrészben. Később talán akadtak volna leánykák, akiket már nagyon nyomott a párta (mert súlyos dísz ám ez is egy kis idő múltán), de ezeket már a szégyen tartotta vissza. Hogyisne? Hozzámenni ahhoz a legényhez, aki már annyi leánynak nem kellett. Ki akar a kosarak királyának az királynője lenni? No, ugyan senki sem!… Szent András estéjén sok ólom megolvadt, sok ólom összekeményedett a Garam-menti udvarházakban, de bizony egyikből se bonyolódott ki a Gregorics Pál alakzata. Egy szó mint száz, ezeknek az ábrándos bakfiseknek nem kell Gregorics Pál. Poézis kell még őnekik és nem pénz. Lehet, hogy valami vénlány könnyebben nyúlna a gyűrűje után, azok fürgébbek…
De a fiatal leányoktól nem egy ugrás a vénlányok; az két ugrás: közbül a menyecskék vannak. A vénleányok az utolsó stáció.
A bakfisek és a vénleányok két külön világ. Gregorics Pálról azt mondják a kis Karolinának, a bakfisnek, hogy vért köp, s erre a kis Karolin megijed, és a Gregorics Pál másodszori látogatásánál már csak a szánalom van abban a kicsi, sebesen kopogó szívben, mely még tegnap a négylovas hintó láttára egészen más érzelmeket igyekezett oda bedisputálni. Ah, szegény Gregorics Pál! Vért köp a szegény Gregorics Pál! Milyen szerencsétlenség! Hiába rázza künn a szán elé fogott gyeplős ló a nyugtalan fejét, ma már nem szól olyan hetykén a csengettyűje. Hiszen a Gregorics Pál vért köp.
Ó, te kis bamba Karolin! Tudom, elhiszem neked, hogy csúnya, satnya ember ez a Gregorics Pál, de milyen gazdag, és végre is ő a saját vérét köpi – hát mi közöd neked hozzá?
Hidd meg nekem, hogy Rozália, aki mindössze tíz évvel járt előtted, a »madame«-hoz, már nem volna olyan édes kis mamlasz, mint te. Rozália már filozóf, és ha azt mondanák neki Gregorics Pálról, hogy vért köp, azt gondolná magában:
– Valóban, ő egy értékes ember.
Felkiáltana hangosan:
– Ápolni fogom.
És mélyen alul az agy fenekén, ahol azok a sugalmak vannak, amik még nem válhatnak szavakká, mert még nem is gondolatok, csak önző érzések lerakódott iszapja, mélyen alul már ott rejlenék a számítás:
Ha máris vért köp a Gregorics Pál, legalább hamarább lesz vele készen.
Ah, kis bakfisek, ti még nem ösmeritek az életet: a hosszú szoknyát már rátok adta az édes mama, de az eszetek még rövid maradt. Ne haragudjatok rám, hogy ezt a szemetekre vetem, de kénytelen vagyok, hogy az olvasó előtt megindokoljam, miért nem kapott közületek feleséget Gregorics Pál.
A dolog igen egyszerű. A kinyílt rózsa már nem tiszta; méh fürdött a kelyhében, bogár hált már benne, de a feslő bimbó belsejében még egy porszem sincsen a földiekből.
Ezért kapott annyi kosarat Gregorics Pál a bakfisektől; kezdte is belátni apránkint (mert mondom, igen jó ember volt), hogy csakugyan nem való neki a házasság: a bakfiseknek igazuk van, ha kifogásolják, hogy vért köp. A vér végre is valami egyébre való.
Elhatározta, hogy nem házasodik meg, hát oda se nézett többé