E két hónapig tartó betegsége alatt folyt le alkalmasint sokat emlegetett családi élete, ez alatt született, nőtt fel s halt meg szeme fénye, a kis Laci és a szőke, angyalarcú Eszterke…
Lehet benne valami, de nekünk elvégre is semmi közünk hozzá, s bemutatván ígéretünk szerint a két derék úriembert, nyugodt lelkiismerettel térhetünk át elbeszélésünk második fejezetéhez, mely, ünnepélyesen ígérem, nem lesz olyan unalmas, mint az – első.
Második fejezet
Egy kis virág leszakítására – három kéz nyúl
Luppán lovag és Csutkás úr, mint a kis Krisztina már a bevezetésben említé, ma délután Csemez úr vendégei voltak egy kis kalabriásra. Fölváltva szokott folyni e nemes mulatság majd az egyiknél, majd a másiknál. Ma az „aranycsinálón” volt a sor. Csemez urat így nevezték azon tulajdonságaiért, hogy örökké aranykészítésen törte a fejét, s minden fogalmat arannyal fejezett ki. A májusi eső fölért neki egy mázsa arannyal, ha valakit megdicsért tanítványai közül, azt mondta rá, hogy aranyat ér az esze és szorgalma, ha valakinek jót kívánt, azt is aranyban fejezte ki: „arannyá váljék minden haja szála!” stb. Ez már gyengéje volt, és sok jó tulajdonságai mellett bízvást el lehetett neki nézni.
Tehát kalabriásoztak, mégpedig a kerti szőlőlugasban. A selmeci talajba erőszakolt venyige bizony vékony testnek ütött ki a bordákul szolgáló lécezetre, s a nap akadálytalanul sütött be a három kopaszodó koponyára, kegyetlen izzadságcsöppeket sajtolva ki a derék úriszemélyekből. Jó szerencse, hogy a szép Krisztina felsőbb meghagyás folytán minduntalan gondoskodott hűsítő sörről, mely folytonosan ébren és élénkségben tartá őket a lankasztó melegben. Krisztina maga is ott ült az apja mellett, szemlélgetvén annak kártyáját, mely igen jó lehetett, mert már több ízben kiáltott fel: „aranykártyám jár!”
Luppán lovag és Csutkás tanár úr ellenben valóságos „balekok” ma, még a „tercbéla” sem szuperál nekik, nyakra-főre buknak mindenre, és oly türelemmel, mosolyogva fogadják a sors nyakukba szakadó csapásait, hogy Csemez úr helyén látja csodálkozásának adni kifejezést.
– Horribile dictu…
[2] – Önök ma nagyon szórakozottak! Önök ma valóságos aranybánya. Már az ötödik forintot nyerem. Noch a’Glas, Krisztin!
Ezen aranyos kívánság folytán a kedves gyermek felkelt, és a rózsabokor árnyékába felállított vizesvödör jégkebelébe temetett kancsók egyikéből sört öntött előbb a papának, azután a többieknek, kik hálateljes pillantással fogadták ezt a kis fehér kezecskétől.
E hálateljes pillantásoknak pedig nagyon gyanús kinézésük volt. Valamirevaló pszichológus felfedezhetett volna azokban különféle vegyüléket: szerelmi epedést, vágyat, reményt és elégültséget, hát hiszen volt is okuk megelégedve lenni szívök választottjával. Olyan gyönyörű, mintha nem is anyától lett volna, mintha maga szülte volna a költők szilaj, csapongó képzelete, mely átrepül a mindenség fölött, tündérvirágoktól válogat színeket az archoz és ajkhoz, a mennybolttól kölcsönzi a homlok alakját, a suhogó nádtól a termet délcegségét, gyémánttól a szemek ragyogását, mandolától az alakjukat, sötét éjszakától a színüket, és ami szépet kölcsön kér a rózsától, a rubinttól, a harmattól, napsugártól, mindazt vétkes vakmerőséggel öt betűvel fejezi ki „ideál”-nak.
Ilyen ideál Krisztina.
Maga a derék Csemez úr is, kit pedig az arany szépségén kívül semmi sem gyönyörködtet, mikor egy-egy oldalpillantást vetett az immár felserdült hajadonra (Hogy megnőnek a gyerekek!), meg nem állhatta, hogy el ne dünnyögje magában:
„Ecce! mulier formosa…”
Midőn pedig egy ízben Csutkás kollégája jegyezte meg neki négyszemközt: „No, te ugyan elérted, ami után vágyakozol: aranyat kerestél teljes életedben, s íme, meg is van a nagy darab igazi arany, a – Krisztinka”, Csemez úr vérszemet kapott, s csodálatos gondolatokkal népesíté meg agyvelejét.
„Csakugyan arany… színarany ez a leány! Hehehe! Az emberek bolondok, s aranynak nézik a sarat. A sarat, az embert. S denique, ha az egész világ téved, az egész világnak mégis igaza van; ha az egész világ aranynak tartja Krisztinát, bizonyára aranyból is van ő a kis körme hegyétől kezdve egészen a sarkáig.”
És aztán eszébe jutottak azok a különféle lovagregények, melyekről Luppán lovag (ki kapni szokott az ilyeneken) sokszor beszél. Gazdag hercegek és királyfiak lejönnek váraikból a szegény pásztorhajadonokhoz; a leányzónak patyolatfehér kezecskéje van, a királyfinak fényes koronája, a királyfi odatérdel a lábaihoz, és azt suttogja: „Leányzó, cseréljünk: legyen a kezed az enyém, legyen a koronám a tied.” Hát hiszen elég nagy bolondság biz ez, de megeshetik, mert ha nem eshetnék meg, nem lenne nyomtatásban a históriája.
Később azután egyszer azt is mondta Csutkás úr:
– Te, Stevo (az „István” név Selmecen „Stevónak” finomíttatik). Ez a te aranyod mindig nagyobb, nagyobb. Maholnap menyecskévé növi ki magát. Elviszik tőled!
Csemez úr megütődve mereszté szemeit érdemes kollégájára.
– Elviszik? Hehehe! De nem adom ám!
Erre az eredeti nyilatkozatra Csutkás úr fejet csóvált, aztán tarka zsebkendőjét húzta ki zsebéből, s megrázván azt óvatosságból, hogy ha véletlenül paprikát hintettek volna rá a nebulódiákok (mi gyakori dolog, ha a katedrán feledi), azt, amennyire lehetséges, lerázza onnan, miután tapasztalta, hogy most az egyszer ment mindennemű idegen és oda nem illő alkatrészektől, izzadó arcát és homlokát vele két ízben megtörlé.
– Ó, dehogy, dehogy! Ők csüggnek rajtam… Hova is gondoltam? Igen, igen, ők csüggnek… Ami azonban előbbi állításodat illeti, Csemez Stevo barátom, az szerény véleményem szerint, nem áll a kor színvonalán. Hiszem, hogy nem áll… meg vagyok győződve, Csemez Stevo barátom, hogy elhamarkodott szavakat ejtettél ki… mert a nő rendeltetése az…
– Ugyan mi?
Csutkás úr mélyen elpirult. Az előhúzott zsebkendőn hirtelen bogot kötött, és elkezdte rágcsálni.
– Azt hiszem… azt gondolom – sőt tüzetesebben elemezve, állítani merem, hogy közel járok a helyes definícióhoz, ha a nő rendeltetésének súlypontját a férjhezmenetel eszméjével hozom szoros és rendszeres, rendszeres és kizárólagos kapcsolatba. Mert minden dolognak szeretet a lelke… ó, mennyire csüggnek rajtam…
Az öreg aranycsináló megmaradt álláspontja mellett.
– Én a Krisztinát nem adom senkinek. Nem azért neveltem, hogy valami gézengúz elkaparja; itt találja készre, mint ahogy az epret szokás a réten, aztán leszakítsa, és hamm… megegye.
– De a vonzalom, a szeretet?
– Szeressen engem!
– Az nem elég.
– Hát szeressen téged is…
Csutkás hirtelen leereszté nagy szempilláit, és mosolygott.
– Vagy ha az sem elég, szeresse Luppán lovagot is.
Csutkás hirtelen fölnyitá szemeit, és nem mosolygott.
– A szívnek bajos parancsolni. A szívnek jogai vannak, Stevo. Te nem ismered a szívet. A szív mennydörgős jószág, Stevo! Könnyen megtörik!
Csemez úr ásított, és azt mondta kategorice, hogy nagyobb zörejt támaszt egy széttört