- Nem értesz semmit, Amigo. Ezek Suarez emberei voltak – nyögte José, miközben megpróbált felállni a székből, nem nagy sikerrel.
- Lehet, hogy ők voltak – hagyta jóvá Jack. – Nem tudom, hogy ki az a Suarez, és úgy nagyon nem is érdekel. Igaz, azt sem tudom, hogy te ki vagy, bár az sem érdekel. Csak azt láttam, hogy hárman vernek egyet, aki nem tud védekezni. Igazán persze ez sem érdekel, nem is ezért szabadítottalak ki. Viszont szomjas vagyok, inni akarok. Ez nagyon érdekel, és azt gondoltam, ha ezt a három pojácát leütöm, téged kiszabadítalak, akkor valaki csak kiszolgál engem ezen az átkozott helyen. Gondoltam, te vagy a tulajdonos vagy a csapos, te tudnál adni egy italt nekem. – Jack érezte, hogy lassan fogytán van a türelme. Ekkora hülyét még életében nem látott, mint amilyennek ez a fekete fickó tűnt számára.
- Mindent tönkretettél! Meg fognak ölni! – ismételte meg magát a nagydarab férfi. – Amúgy José vagyok, ennek a bárnak a tulajdonosa, Suarez pedig egy drogkereskedő, és egyben a város korlátlan ura. Száz dollárért meg akarja venni a báromat – siránkozott José.
- Az nem sok pénz – állapította meg Jack. – Gondolom ennyiért nem akarod eladni. Első ránézésre elég szar helynek tűnik ez a kocsma, de talán száz dollárnál többet ér.
- Nem akarom eladni, mert ebből élek, de ha jól megvernek, és ettől ők boldogok lesznek, akkor a végén legalább alkalmazottnak visszavesznek. Így viszont most meg fognak ölni.
- Ez már a te bajod – zárta le a beszélgetést Jack. Kiment a raktárból, a pult mögött felkapott egy bontatlan whiskys üveget, gondosan a pultra helyezett 200 ezer sucre-t, mert ennyit gondolt reális árnak és ezzel magára hagyta a teljes kétségbeesésben levő kocsmatulajdonost.
Másnap délután, amikor visszatért a bárhoz, Josét nagy munkában találta. Szakadt bőröndökbe pakolta cuccait nagy igyekezettel, láthatóan távozni készült.
- Te mi a francot csinálsz? – kérdezte Jack meglepetten.
- Nem várom meg Suarezt. Egye meg a fene a száz dollárt, amit ezért a kocsmáért kapnék, inkább elmegyek, itt hagyom neki az egészet ingyen. Talán lesz olyan hely valahol, ahol újrakezdhetem az életem – mondta José, aki beletörődőtt a megváltoztathatatlanba. A kocsmája, az élete egyetlen értelme Suarezé lesz. Őt vagy megölik, vagy elmenekül, de ha még lehet választani, akkor inkább elmenekül.
- Ne várd Suarezt, nem jön – mondta Jack a lehető legközönyösebb hangon, amire csak képes volt. – Viszont küldött neked egy levelet. Tudsz olvasni? – kérdezte, s ezzel a pultra dobott egy papírlapot.
José felkapta a papírlapot, majd félhangosan elkezdte olvasni a rajta levő szöveget.
- Nyilatkozat. Alulírott Fernando Suarez, Ecuador megbecsült polgára garantálom, hogy amíg élek, addig José kocsmája (bárja) José tulajdonában marad. Azt senki (beleértve magamat is), ismétlem, senki el nem veheti tőle, védelmi pénzt nem szedhet tőle, erőszakos szándékkal a bárba be nem léphet. Aláírás, dátum.
- Mi a szent szar ez? – kérdezte pár perc múlva José, mikorra magához tért a teljes döbbenetből, és végre meg tudott szólalni.
- Ez egy üzlet, amelyben mindenki jól jár. Suarez jól jár, mert én életben hagyom, hiszen a garancia az ő élete végéig szól. Te is jól jársz, mert megmarad a bárod. Én is jól járok, mert végre azzal fogsz foglalkozni, amit már nagyon szeretnék, adsz nekem egy dupla whiskyt jéggel, és egy korsó barna sört. Ezt hívják az üzleti életben win-win szituációnak – magyarázta Jack mérhetetlen türelemmel, bár az alkohol hiánya már egyre erősebben gyötörte.
- Ki a Jóisten vagy te? – kiáltott fel José. Élete első harminc éve során még nem hallott olyat, hogy valaki szembe mert volna szállni bárkivel is, aki a városban a drogüzletet irányítja, s olyan, hogy valaki még eredményt is érjen el, az végképp a lehetetlen kategóriába tartozott az ő világában.
- Ideje bemutatkoznom – hajolt meg Jack szertartásosan. – A nevem Jack Benneth, amerikai állampolgárként születtem, jelenleg hontalan vagyok. Eljöttem valahonnan valamiért, de ez most nem érdekes, nem tartozik rád. Úgy döntöttem, hogy itt fogok élni, ebben a világvégi porfészekben, ahol remélem nem találkozom senkivel, aki amerikai, és ahol van egy hely, ahol minden nap megihatom a kellő mennyiségű whiskymet és sörömet. Ez a hely a te kocsmád lenne, de az udvariasság kedvéért megkérdem, van ellenvetésed a döntésemmel szemben?
- Azt hiszem, erre most nincs lehetőségem – mormolta José, aki akkor úgy érezte, új ura van a városnak.
Így kezdődött ismeretségük, mely a későbbiekben barátsággá alakult át. Jack minden nap eljött ide nyitásra, és minden nap záráskor elment a szállodájába aludni. A két időpont között támasztotta a söntéspultot, senkihez nem szólva időnként felemelte jobb kezét, ezzel jelezve, hogy kér egy whiskyt természetesen jéggel, és időnként felemelte bal kezét, ezzel jelezve, hogy hígításként kér egy korsó barna sört. Ez az idilli állapot addig tartott, amíg Jack fizetni tudta a szállását. Amikor már nem tellett rá, mert minden megtakarított pénze elfogyott, és a szállodás nem volt hajlandó ingyen szállást adni a továbbiakban, összepakolta cuccait, és a következő nap reggelén megjelent a kocsmánál egy hatalmas bőrönddel. José gondolkodás nélkül felajánlotta, hogy a kert végében – mert a bárhoz egy kert is tartozott – levő fakunyhóban meghúzhatja magát. Amíg a bőrönd tartalma kitartott, addig működött is a dolog, s bár ingyen lakott, legalább az étel és ital árát kifizette Josénak. Természetesen a bőrönd tartalma nem volt véges, és – előbb-utóbb Jack eladta összes ingóságát: már csak annyi ruhája maradt, amennyi rajta volt. Ekkor José újabb gáláns gesztust gyakorolt Jack felé, továbbra is annyit ihat, amennyit akar, fizetni sem kell érte, és ha esetleg úgy érzi, hogy némi munkával – takarítás, mosogatás, kerti tevékenység – ellentételezni szeretné a fogyasztását, akkor ebben senki, legkevésbé José nem fogja megakadályozni.
Jack azonban nem sok kísérletet tett az ellentételezésre az elmúlt időben. Erre igazán csak most döbbent rá, amikor megérezte, José rúgásaiban nemcsak az ébresztés szándéka volt benne, hanem az a kritika is, amellyel José kifejezte egyet nem értését Jack életvitelével kapcsolatban. Jack teljesen lezüllött: már az is csoda számba ment, hogy egyáltalán életben volt. Napokig feküdt a faházban kiütve, öntudatlan állapotban. Néha-néha előmászott, összeszedett némi ennivalót és tetemes mennyiségű innivalót a bárban, aztán visszakúszott a faházba. Ezt is inkább az éjszaka folyamán csinálta, mert már annyira vállalhatatlan volt a kinézete, hogy José nem engedte be a nyitvatartási idő alatt.
Szóval a fejére zúduló víz és a rugdosó lábak ebben a mindennapos és másnapos állapotában találták meg Jacket, amely mostanában olyan jellemző volt rá. Miután nagy nehezen megkülönböztette az álmot a valóságtól, megpróbált felülni, de ez egyáltalán nem sikerült neki. Néhány próbálkozás után fel is adta.
- Mi van? – nyögte a világ összes fájdalmát magán viselve.
- Telefon – válaszolta José, némi türelmetlenséggel a hangjában.
- Nekem nincs telefonom – válaszolta Jack némi gondolkodási idő után. Szüksége volt néhány percre, amíg az agyában megjelent a telefon szó értelmezése, illetve végig tudta gondolni azt, hogy ha neki semmije sincs, akkor értelemszerűen telefonja sem lehet.
- Barom – reagált nyersen José –, a telefon az enyém, viszont egy amerikai téged keres rajta.
- Nem ismerek egy amerikait sem, magamat is beleértve – morogta Jack, s ezzel mély álomba zuhant ismét.
A