És mindjárt ott vagyunk annak a semmiképen sem tagadható csalódásnak főforrásánál, amely szerint az avatatlan (vagyis a nem filozófiai képzettségü) ember azt véli, hogy számára, egy-egy adott esetben, egymással ellenkező akarattények lehetségesek és amellett az öntudatára apellál, amely – vélekedése szerint – ezt kimondta. Fölcseréli ugyanis a szeretnéket az akarással. Kivánhat ellenkezőt, ám csak egyet akarhat: s hogy melyiket, azt is csak a tett tanusitja az öntudatnak.
Ama szabályos kényszerüségről pedig, hogy ellentétes kivánságok közül az egyik és nem a másik lett akarattevékenységgé és tetté, az öntudat épen ezért nem tartalmazhat semmit, minthogy az eredményt tisztán a posteriori tudja meg és nem tudja a priori. Ellentétes kivánságok, a motivumaikkal, ötlenek fel és tünnek le előtte, váltakozva és ismételve: mindegyikéről kimondja, hogy tetté lesz, ha egyszer akarattevékenységgé lett. Mert ez az utóbbi, tisztán szubjektiv lehetőség mindegyiköknél beállhat és épen ez az „én azt tehetem, amit akarok.“ Csakhogy ez a szubjektiv lehetőség egészen hipotetikus, mert csak azt mondja: „ha én ezt akarom, ezt tehetem“. Ám az akaráshoz megkivántató korlátozás nincs meg benne, mert az öntudat csupán az akarást foglalja magában, nem pedig az akarást determináló elveket, amelyek a más dolgok tudatában, azaz a megismerő tehetségben foglalnak helyet.
Hanem az objektiv lehetőség az, amely itt dönt; ez pedig kivül esik az öntudaton, az objektumok világába – amelyekhez a motivum és az ember mint objektum tartozik – tehát az öntudattól idegen és a más dolgok tudata körébe utalandó. Az a szubjektiv lehetőség hasonfaju azzal, mely a kőben van, hogy szikrát adjon, de acél is kell hozzá, amelyhez ismét az objektiv lehetőség járul. Visszatérek majd erre más oldalról, a következő fejezetben, ahol az akaratot már nem, mint itt, belülről, hanem kivülről fogjuk tekinteni és igy vizsgálni az akarattevékenység objektiv lehetőségét: tárgyunk csak e két különböző oldalról való megvilágitás révén válik majd teljesen érthetővé és különben példák is fogják magyarázni.
Tehát az az öntudatban levő érzés: „én azt tehetem, amit akarok“, állandóan kisér bennünket, de csak azt mondja, hogy az elhatározás, vagy akaratunknak határozott aktusai, habár bensőnknek sötét mélyéből származnak, mindig nyomban át fognak menni a látható világba, minthogy ide tartozik a testünk csak úgy, mint minden más dolog. Ez a tudat alkotja a hidat a belső és a külső világ között, melyeket különben örökre feneketlen örvény választana el; mert emebben csakis tőlünk minden tekintetben független szemléletek volnának mint objektumok, amabban meg csupa meddő és csak átérzett akarattevékenység.
Ha megkérdeznénk egy teljesen elfogulatlan embert, az azt a közvetlen tudatot, melyet olyan gyakran azonositanak a vélt akaratszabadsággal, körülbelül igy foglalná szavakba: „Én azt tehetem, amit akarok: ha balra akarok menni, balra megyek, ha jobbra akarok menni, jobbra megyek. Ez teljesen csak az én akaratomtól függ: én tehát szabad vagyok“. Ez az itélet mindenesetre tökéletesen igaz és helyes, csakhogy az akaratot már föltételezi, mert azt veszi fel, hogy magát már eltökélte, tehát az a saját szabad voltára nézve mit sem mond. Mert nem szól semmit a tényleges akarattevékenység föllépésének függéséről avagy függetlenségéről, hanem csak ezen tevékenységnek, mihelyt föllép, a következményeiről, vagy pontosabban szólva, annak mint testi tevékenységnek elmaradhatatlan megjelenéséről. Az ezen itéletnek alapjául szolgáló tudat az egyedüli, aminek folytán az elfogulatlan, azaz nem filozófiai képzettségü ember (aki azért, egyéb szakokban, nagy tudós lehet) az akaratszabadságot olyan közvetlenül bizonyos dolognak tartja, hogy mint kétségbevonhatatlan igazságot mondja ki és valójában el sem hiheti, hogy a bölcselők komolyan kétségbe vonták, hanem ugy van meggyőződve, hogy erről minden szóbeszéd csak az iskolás bölcseségnek a szőrszálhasogatása és végelemzésben tréfa.
Hanem épen, mivel neki ama tudat által adott és mindenesetre fontos bizonyság állandóan a kezeügyében van és hozzá, mivel az ember, első sorban és lényegesen praktikus, nem pedig theoretikus lény lévén, akarattevékenysége aktiv oldaláról, azaz a hatásáról sokkal világosabb tudomást szerez, mint a passzivról, azaz a függéséről: nagyon nehéz a nem filozófiai képzettségü embernek problemánkat megmagyarázni s megértetni vele, hogy most az ő akarásának, esetről-esetre, nem a következményei, hanem az elvei után kérdezősködünk; hogy cselekvése ugyan tisztán az ő akarásától függ, de most azt kivánjuk tudni, mitől függ maga az ő akarása, hogy nem függ-e semmitől, avagy függ-e valamitől? hogy ő mindenesetre megteheti az egyik dolgot, ha akarja és épen ugy megteheti a másik dolgot, ha akarja: ám most gondolja meg, hogy vajon képes volna-e akarni az egyiket is, meg a másikat is.
Ha most, ilyen szándékkal, emberünknek körülbelül igy adjuk fel a kérdést: „Ha benned két ellentétes kivánság támad, engedelmeskedhetsz-e valóban az egyiknek ugy, mint a másiknak? teszem azt, ha két egymást kizáró tárgynak a birtoklásáról van szó, előnyt adhatsz-e az egyiknek épen ugy, mint a másiknak?“ Ő erre azt fogja válaszolni: „Meglehet, hogy nehéz lesz nekem a választás; csakhogy mindig egyedül tőlem fog függni és semmi más hatalomtól, vajon én az egyiket vagy a másikat akarom választani: igy tehát teljes szabadságom van arra, hogy azt válasszam, amelyiket én akarom s amellett mindenkor egyedül a saját akaratomnak fogok engedelmeskedni“.
Ha azt mondjuk erre: „De hát a te akarásod maga mitől függ ismét?“ akkor emberünk, az öntudatból, ezt a feleletet hozza le: „Semmi egyébtől, csak tőlem! Én azt akarhatom, amit akarok: amit én akarok, azt akarom“. És ezt elmondja anélkül, hogy tautologiát akarna elkövetni vagy bár legbelső tudatában az identitás elvére támaszkodni, amely szerint egyedül az a tudat az igaz. Csakhogy, ha igy sarokba szoritjuk, ő akarásának az akarásáról beszél, ami annyi, mintha énjének az énjéről beszélne. Visszautaltuk öntudatának a magvára, ahol ő énjét és akaratát elválaszthatlanoknak találja, de nem marad semmi ahhoz, hogy a kettőt megbirálja.
Hogy vajon, annál a választásnál, az ő személyét és a választásnak tárgyait itten adottaknak véve föl, maga az ő akarása (az, hogy az egyiket akarta s nem a másikat), valami lehetséges módon, nem érvényesülhetne máskép is, mint ahogy végtére érvényesül; vagy hogy, az ismert adatokból, az már olyan szükségképen megállapitható, mint ahogy a háromszögben mindig nagyobb oldal van szemben nagyobb szöggel: ez kérdés, mely a természetes öntudattól olyan távol esik, hogy meg sem lehet vele értetni, még ha a feleletet készen vagy bár homályos csirájában magában hordaná is és egészen naivul megadhatná. Tehát az elfogulatlan, de nem filozófiai képzettségü embernek egyre iparkodnia kell, hogy abból a zavarból, amelyet a kérdésnek, ha tényleg megértette is, okoznia kell, elmeneküljön ama közvetlen bizonyság mögé: „amit akarok, megtehetem és azt akarom, amit akarok“, ahogy mondtuk föntebb.
Ezt meg fogja kisérteni ujra és számtalanszor, ugy, hogy nehéz lesz megállítani az igazi kérdésnél, amelyet mindig el akar odázni. És ezért nem lehet rá haragudni, mert a kérdés valóban igen mély megfontolást kiván. Kutató kézzel nyul az ember legbelső lényébe; tudni akarja, ha vajon az ember – mint minden egyéb a világon – olyan lény-e, amelyet puszta mivolta egyszer s mindenkorra meghatároz; olyan lény-e, amelynek, mint minden egyébnek a természetben, megvannak a saját kiszabott, állandó tulajdonságai, melyek szerint kivülről jövő inditékokra szükségképen reagál, melyeknek tehát erről az oldalról változhatatlan jellegök