Éjszaka. Bródy Sándor

engedni többé: de karjai lehanyatlottak, nem tudott ölelni már, még csak egy napja volt hátra. Könnyen mult el az utolsó huszonnégy óra. Nappal aludt Klárika, estefelé megkérte az urát, olvasson valamit, szereti hallani a hangját. Éjfélkor, a mikor már mindenki elcsendesedett és csak Terka dudolta a szentkúti énekeket, egyszerre enni kért. A cseléd kiment a kamrába s a mikorra visszajött: asszonykája ott feküdt megmerevedve.

*

      Tóth Terézia magára maradt a gazdájával. Szivesen maradt a portán, mert a fizetését fölemelték egy forinttal, és apró jószágot is tarthatott.

      Legelsőbb is nagy rendet csinált a házban. Kisurolt, kiégetett mindent, a mihez az asszonyka valaha csak hozzáért. Egy pár hét mulva trakták voltak az özvegy ember házában. Terka sütött, főzött, egészen vidám volt. Csak este ne lett volna soha. Az eperfa olyan csunya árnyékot vetett az udvaron. Bólongat, beszél, valamit mondani akar.

      Bordás Marcsó is, Kati is úgy vélték. Marcsó mondá:

      – Csak érteni kellene! – Kati folytatta:

      – Talán az asszonykánk akar valamit mondani, Dóka!

      A cseléd szemébe húzta keszkenőjét.

      – Az bizony lehet. A mikor első délelőtt feküdt kiterítve, akkor is szólott hozzám. – Öltöztessen föl Terkám! – mondotta. Felöltöztettem nagy sebtibe, mindjárt vidám lett az orczája. Addig olyan kegyetlen volt, egy fájdalom.

      Beszaladt a konyhába, lekapta az ételt a rostról és kijövén, folytatá: