Egyszerre benyitott a halász. Kopasz homlokáról verejték csurgott, torzonborz szakállát belepte a dér, s arcza vörös volt a napi munkájától. A hátán nagy hálót czipelt, a melyben kis halak, nagy halak és rákok ficzkándoztak.
– Brrr! – szólt a halász. – Idebenn még hidegebb van, mint odakünn. Asszony, mért nem gyujtottál tüzet?
Inicza arra gondolt, milyen másképp hangzik a férfiszó oda át, túl a tengeren: »Szerelmem, itt a hold!« – de nem szólt semmit, hanem fölkelt és tüzet rakott.
A halász letette a hálót és elégedetten dörzsölgette kérges, vörös kezét.
– Szép halak, jó halak – örvendezett magában. – Pompás falatok, a király se eszik jobbat. No, Inicza, mit szólsz hozzá?! Jó fogásom volt, nem igaz?!
És röhögött.
– Az ám – szólt Inicza és nem szólt többet. A kék ruhás hajós-legényekre gondolt, a kik a holdfényen fátyolos lányokkal tánczolnak.
A halász kimeresztette két nagy szemét.
– Asszony, mért nem mondod, hogy: »Szép halak, jó halak!?«
– Szép halak, jó halak – szólt Inicza.
– Szép halak, jó halak – kopogta egyhanguan a kakukk-óra.
– Gyere, ülj az ölembe! – szólt a halász.
Inicza szót fogadott. Csakhogy nem szólt semmit, és nem nézett az urára. Rászegezte szemét a picziny ablakra és kibámult az éjbe.
– Mit nézel? – kérdezte a halász.
– A hajókat nézem, a mint délnek mennek.
– Azok nem hajók. Azok felhők. A felhőket nézed hajóknak.
– A felhőket nézem hajóknak – szólt Inicza engedelmesen.
Leszállott az ura öléből s a tűzhelyhez ment, a hol, nagy duruzsolás és bugyborékolás közt, már főni kezdett az étel. Inicza megvárta, mig megfő egészen. Aztán levette a bögrét a tűzhelyről s oda tette az ura elé.
A halász evett és ivott. Nagyokat nyelt és hatalmasakat hörpintett. Inicza elnézte, milyen gyorsan tünnek el szájában a legnagyobb falatok, s a kék övü hajós-tisztekre gondolt, a kik túlnan, a tenger másik partján, kivilágitott kertekben, tarka papirlámpások alatt koczintgatnak, dalolván. Azok foghegygyel esznek.
– Hát te nem eszel? – kérdezte a halász.
– Nem eszem – felelt Inicza. – Halszaga van.
– És még milyen jó halszaga! Kóstold meg csak!
De Inicza csak rázta a fejét s nem akart enni.
– Mi bajod? – kérdezte a halász.
Inicza nem felelt.
A halász megtörülte a száját az inge ujjával, s ránézett az asszonyra.
– Mi bajod? – kérdezte még egyszer. – Mért nem iszol, eszel? Hisz az ünneplőd még nem viseltes, s husvétkor vörös viganót vettem neked.
– Nem kell a viganó – szólt Inicza.
Ekkor már a halász is látta, hogy az asszonynak alighanem fúrja a fejét valami.
– Furcsa – szólt – azt hittem, hogy mindened van, a mi kell. Van fedelünk; a kunyhónk jó erős, és czimborám, a szél, alig hogy zörgeti az ablakot. Van tüzelőnk, van puha ágyunk és a hálómba mindig kerül egy-egy jó falat. Olyan szépen jársz, mint a többi asszonyok, s vasárnap, ha a templomba méssz, te vagy minden fehérszemély közül a legtakarosabb. Mi bajod?
– Félek egyedül – felelt Inicza.
A halász körülnézett, mintha maga-magát keresné a szobában.
– Egyedül? Hát te egyedül vagy?!
– Igen, mikor halászni méssz. Napestig egyedül vagyok.
– Azt hittem, hogy tereferélsz a szomszédasszonyokkal.
– Igen, de aztán elmennek mosni a kicsinyeikre.
– Mért nem beszélsz egy kicsit a szegény vak fiammal?
– Beszélek vele is. De ő kicsiny, s aztán meg nem érti a szineket.
– Jobban szeret aludni, mint beszélgetni – szólt a halász s oda ment a kis ágyhoz, hogy megcsókolja az alvó vak fiut.
Inicza nem mozdult. Lehorgasztotta a fejét, s most már a földet nézte.
A halász egy darabig még nézte alvó kis porontyát, aztán visszafordult Iniczához.
– Hm, hát egyedül vagy. Milyen különös, lásd, én soha se vagyok egyedül. Jobban szeretném, ha nem kellene kimozdulnom innen, s többet beszélgethetnék kicsi vak fiammal, de ha el kell mennem, akkor se vagyok egyedül soha. Van egy vizi szellem, valami Dsin nevezetü, azzal szoktam beszélgetni egész nap. Nagyon mulatságos ficzkó ez a Dsin; sokszor megnevettet. Néha meg olyan különös dolgokat beszél, de olyan különös dolgokat!.. Mulatnál, hogy ha hallanád.
– Te mulatsz – szólt Inicza. – Én pedig félek, remegek. A vihar egész nap bömböl ablakom alatt.
– Ej, a vihar csak a nagy hajókat bántja; a vihar nem bántja a kis embereket.
– De vannak asszonyok, a kik a napfényen élnek. Kalárist hordanak a nyakukban, virágot az övükben, s napestig csak tánczolnak. Én is szeretnék tánczolni, mert én is fiatal vagyok.
A halász kimeresztette a szemét.
Aztán sokáig gondolkozott, mint szegény ember szokta, ha okosat akar mondani.
– Tudod mit, Inicza, mondok neked valamit. Nem most jutott ez az eszembe, mert a Dsin már telebeszélte a fejemet. Hát csak azt mondom neked, Inicza: ha itt maradsz, ha elmészsz, ez a kis kunyhó a tiéd. Ha megelégszel vele, mindig szeretni foglak; ha itt hagynád, rajta leszek, hogy elfelejtselek. És ha úgy fordulna a dolog, hogy elhagynál és aztán később visszajönnél hozzám, én akkor sem fogom előled bezárni az ajtót. Mert szeretem szemednek édes ragyogását s megszoktam csöndes szódnak szelid harangozását. De, tudd meg, hogy ha elhagynál, mégis csak hiába jönnél vissza, mert akkor te az én szómat meg nem hallod többet soha. Jöhetnél, mehetnél, fedeledet és kenyeredet megtalálnád, de engem nem találnál meg többet. Érted mi az, hogy: soha?! Hát csak ezt mondom neked, Inicza; és hogy ne beszéljünk többet erről a bolondságról.
Aztán megtöltötte a pipáját s valami halásznótát kezdett dúdolni. Inicza nem szólt semmit. Levetkőzött, keresztet vetett magára, elmondta esti imádságát, bebujt az ágyába, s igy suttogott magában:
– Istenem, milyen jó azoknak az asszonyoknak, a kik a tengeren túl laknak!
II
– Jó napot, jó napot – szólt a tengerész, és megállott a parányi ablak előtt.
Inicza elpirult a haja gyökerétől a lábujjai hegyéig, és csak susogta, hogy:
– Jó napot.
– Mit csinálsz, szép asszony? – kérdezte a tengerész.
– Ápolom a szegény kis vak fiut – szólt Inicza, és fölnézett az égre.
– Ereszsz be – szólt a tengerész. – Majd beszélgetek veled a tengeren túlról.
– Nem lehet – felelt Inicza. – Az uram nincs itthon.
– Csak