Leült hát vele szemben és föltette mosolygós lárváját.
Mari suttogva kezdte beszélni álmait:
– Ültünk a kis szobában mind a ketten és horgoltunk. Vigan beszélgettünk egy darabig, a mig ő egyszerre fölpattant és rám kiáltott: menj innen, ez az én helyem! Kiüldözött a szobából, ki az utczára, kalap nélkül, papucsban, ő meg mezitláb volt, fölbomlott hajjal és kiabálta utánam: «fogják meg azt a… fogják meg az uramat, el akarnak választani a gyermekeimtől, három vég fekete ternóval, négy szál deszkával…» Kiabált, folyton kiabált, el-elbukott a hosszu hajában, majd fölkelt és ujra véresen futott tovább. A mig egy fehér szakállu rendőr megkönyörült rajta és igy szólt hozzá: Hát mi a bajod lányom, hadd hallom –
– Aztán! – vágott közbe a férj.
– Megmondta, hogy mi a baja, de nem értettem. Egyáltalán nem értettem mit sem, a házak elkezdtek dülöngözni, üvölteni. Iszonyu volt…
– Mit kéne tenni? – ismétlé halkan a férj. Majd meg egyszerre a düh vörössége futotta át szép, fehér, sima arczát. Valósággal ráorditott az asszonyra, a ki fázékonyan, halványan állott előtte.
– Azt kell tenni, hogy ezt nem türöm tovább, nem fogom türni. Ez az őrültséghez vezet!
– Az őrültséghez?
– Ahhoz. Belekergeti magát is, engem is. És miért, van-e rá ok? És a mi több, aljas gyanusitásoknak tesz ki engem!
– Gyanusitásoknak! Miért?
– Mert az emberek gyanakodók és gazok.
– Mit gyanithatnak?
– Mit tudom én? A mi nekik tetszik.
Az asszony álmélkodva nézett férjére, a kit ez a beszélgetés, ez a pár percz összetört. Meg is sajnálta egy kissé és szólt:
– Jól van, nem teszem többé, hallgatott.
Ezentul csakugyan heteken át türtőztette magát. Valami látszólagos nyugalom tért a házba, Renner György sem dühösködött többé, de sokkal zárkózottabb lett. Nem kinozta többé feleségét mindenféle figyelmességgel, szenvedélyes udvarlási módját is abbanhagyta. Kevesebbet volt otthon, állitólag azért, mert az egészségtelen tavaszon betegei rendkivül fölszaporodtak. És gyakran féléjjeleken át kimaradt, operácziókat kellett végezni – mondá.
– Hát nem reggel operálnak maguk? – kérdé Mari.
– Nem! – felelt röviden a férj. Az asszony belenyugodott e rövid válaszba és egyáltalán nem busult azon, hogy egész napokon át magára maradt. Beült a könyvtárszobába és orvosi könyveket olvasott, nagyobbára az asszonyi-nem betegségeire vonatkozókat. A technikus terminusokkal persze sok baja volt és mert az alapfogalmakkal sem lehetett tisztában: fantasztikum volt előtte a legegyszerübb baj. E könyveknél még jobban szerette a friss orvosi ujságokat; szivesebben olvasta ezek tudós közleményeit, mint a bellétrisztikus dolgozatokat. Számon tartotta, várta, mikor érkeznek és bár férje egyszer megtiltotta neki, felbontotta mindegyiket és hamarabb elolvasta, mint az. Természetesen, e lapokban is a nőgyógyászati munkákat kereste első sorban.
Junius első vasárnapján, valamelyik orvosi hetilapban egy hosszu és érdekes ilyen közleményre talált. Gépiesen elolvasta a czikket, de nem értette meg. Pedig nagyon szerette volna ha megérti, mert épp annak a népszerü professzornak a neve volt aláirva, a ki a szegény Ágnest «gyógyitotta» utolsó napján.
Elolvasta még egyszer a czikket és megdöbbenve látta, hogy a leirt «érdekes» eset nem lehet másé, csak boldogult testvéreé. Ugyan a név, sőt a kezdőbetü is tökéletesen el volt hagyva, de a beteg alakja, az időpont, a városrész, a jelenvolt orvosok nevei: tökéletesen egyeztek. Félreismerhetlenül az volt, nem nem lehetett más, ez bizonyosság.
Ujra elolvasta a dolgozatot és csak e harmadszori olvasás alkalmával látta meg annak e pár, dült betüvel nyomtatott sorát:
«egy kollegám narkotikus szerrel való különös ismeretlen módu mérgezés esetét sem látta kizártnak, de e tünetek annyira összeesnek a szivmüködés elgyengülésének tüneteivel, hogy vélelmét ő maga sem tartotta megállhatónak és rátért az én álláspontomra, mely…»
Mari megállapodott ezeknél a mondatoknál. Elolvasta azokat ujra, meg ujra. Végre nem értett belőlük mit sem. Feje mintha egészen üres lett volna, csak egy szó keringett, izzott benne:
«Mérgezés!»
Bizonyosnak tartotta, a mit «az egy kolléga» vélelmezett, de visszavont. Mérgezés történt. Testvérét megölték. Megérezte, megálmodta ő ezt.
«Mérgezés!» forrott, kerengett, tüzelt agyában a szó.
Megölték! De ki?
Maga a tény, hogy testvérét megölték, legelsőbb is ez foglalkoztatta. Nem okoskodott azon, hogy csakugyan igy volt-e, hitt benne törhetetlenül.
– Megölték, megölték! – kiáltott föl lelkében hangtalanul, a mig testének minden atomját át-, meg átjárta a legfagyasztóbb borzalom.
Szeretett volna kirohanni az utczára és orditani mindenfelé: «megölték!» Meglepte egy ösztön, hogy odamenjen a halott sirjához, kivájja koporsójából és hogy behozza onnan, rátegye ágyára és kiáltsa: «megöltek!» Sirás, kiáltás, kaczagás lepte meg egyszerre, de sem kérni, sem kiáltani, sem nevetni nem tudott, hangtalanul lezuhant székéről.
A következő pillanatban már ura volt magának, felugrott és vivódásának iránya minden látható átmenet nélkül a gyilkos felé vette utját.
– Ki tette? – kérdé magától hangosan.
De nem tudott erről gondolkozni és ismét minden átmenet nélkül arra az időre gondolt, a mikor Ágnes még élt és ő csaknem az egész napot nála töltötte.
E három-négy év előtti napok legkisebb eseményeire emlékezett most vissza. Olyan apróságokra, melyekre közönségesen máról-holnapra nem emlékszünk. A miknek akkor semmi fontosságot nem tulajdonitott. Ez apróságok kivétel nélkül akkor is sógora – mostani férje – viseletére vonatkoztak. Mint csókolta meg bucsuzkodás örve alatt, mint lágyult meg hangja egyszerre, a mikor egyedül maradtak. A mikor zongorázott, leült melléje, simogatta a haját, reá hajolt, ugy hogy leheletének forrósága alterálta a játékban is. Az utczán minduntalan találkozott vele és mindent megvett neki, a mit csak akart. Reá kapott egészen, zsarnokoskodott felette és az nemcsak türte, hanem szerette is. Tizennégy éves volt akkor, kergette végig a szobákon, hogy egy kártyán nyert csókot megadjon neki. Ő nem engedte, menekült, mig végre Renner elfogta. Erre ő pofon ütötte. Ágnes megszidta ezért, de Renner nem haragudott, szemei szikráztak, arcza kipirult:
– Még egyszer! – mondá.
Rennernek mulatságot okozott ez a rokoni évődés, őt sem alterálta, csak a mikor látta, hogy testvérére különösen hat. A férfi is tartózkodóbb lett, igen szigoruan birálta meg apró neveletlenkedéseit, szekirozta, boszantotta, mindig azzal, hogy mennyire szeretne már férjhez menni.
– Megállj, szerzek én neked egy derék férjet! – igy szólt hozzá egyszer és nemsokára csakugyan be is mutatott neki egy érdekes, sárgaképü orvost, a ki szerette volna is elvenni, ő se nagyon idegenkedett volna, de szerencsére édes anyja nem adta hozzá. Egy pár hónap mulva a bemutatás után, ágynak esett és meghalt.
Ez eset után nem kinozta többé a férjhezmenéssel, ellenkezőleg apósának, anyósának egyre azt mondta, hogy: «Mari még várhat, jobb, ha vár!» Valósággal elüzte körüle udvarlóit, az egyikkel