Rejtelmek (2. kötet)
Mari
– Nem szabad, meglátják.
– Kik, a madarak?
– A madarak.
Csakugyan, egy apró sármány előttük a homokban, egy csoport pipiske fölöttük az orgonabokron, tolakodó vigsággal nézett rájuk.
Apró szemükkel beszéltek is.
«Nini, milyen különös, hát ezek a szörnyü nagy valakik mit csinálnak?»
Egy kis leány volt, meg egy magas fekete ur. Csókolództak, azt csinálták. Előszörre cselekedték, hát egy kissé szertartásosan ment a dolog. És azonfelül a leány most csókolt meg idegen férfit először életében. Olyan boldog volt, hogy majd leroskadt az izgatottságtól, de az első roham után már tudta védelmezni magát. Az ut sürü bokrához támaszkodva, maga elé kinyujtotta keztyüs kezeit:
– Csitt, már itt vannak, valaki hallgatódzik.
Ő hallgatódzott pedig. Aranyos barna szemeit megerőltetve, nézett szét a szigeten. Beteg nem volt már a tölgyek alatt. Költöző madarak csaptak zajt utikészülődéseikkel és őszi napfény kutatott a hervadt lombok között: van-e még valahol élet, vissza kell-e térnie még? Mehetett aludni bátran, pusztulás volt már mindenfelé. A rózsaligetben rothadtak a kései rózsák, mielőtt kinyiltak volna. Nehéz, édes illatukat beszivta a leány és szinte sirhatnékja támadt. Olyan boldog volt, hogy szőke pillái alól egyszerre kigyöngyözött a sirás. Nem védte magát többé és a férfi nem támadta ismét. A lány, anélkül, hogy kérdezték volna, mondta:
– Szeretem, régen, nagyon.
Csak kezet fogtak egymással, mert a szigeti lóvonat zörgését hallották már. A sárga fák között, a kupéban: a leány édes anyjának piros kalapja és apjának kövér, fehér arcza volt látható.
Visszafordultak, a leány kiáltá az érkezők felé:
– Apa, mama, ugy-e, hogy mi hamarább itt vagyunk!
I
Estefelé hagyták ott a szigetet és nem mentek haza, hanem egyenesen Rennerékhez. Gyalui egészen a kapuig kisérte őket és ott nagyon udvariasan elbucsuzott a leánytól.
– Isten önnel, Mari nagysád!
A nagysádnak egy kissé zokon esett, hogy azt kellett mondani:
– Jó napot, Gyalui ur! A mikor azt szerette volna mondani: Isten veled, édes! Avagy még ezt sem, hanem egyszerüen, szó nélkül elmenni vele oda, a hová ő megy. Sétálni, járkálni, beszélgetni folyton, örökké!
Szinte boszusan lépett be asszony-testvére lakásába. De a lakás különös csendessége egyszerre visszazökkentette mindennapi hangulatába. A szobák ajtai zárva voltak, a cselédek sehol. Kopogtatniok kellett. Testvérének férje jött ki, rideg, de mosolygó arczczal:
– Megtörtént, mikor elmentetek, váratlanul.
– Fiu? – kiáltott a mama és egy rántással lelökte magáról felöltőjét és kalapját.
– Az.
– Ágnes?
– Jól van.
Mindnyájuknak az arcza egyszerre mosolygóssá vált, csak az öreg Bóta járt rosszkedvüen föl és alá. Négy év alatt már a negyedik gyerek. Némi szemrehányással nézett leánya férjére.
Az anya rohant, a többiek lábujjhegyen lopózkodtak be a gyermekágyas szobába. Odaléptek az ágyhoz, de megrettenve hőköltek vissza, a szegény asszony egy fél nap alatt, a mióta nem látták, szinte fölismerhetlenül megváltozott, mintha festett márvány lett volna az arcza, olyan élettelen, annyira melegség nélkül való. Kezeire nézett és nem törődött semmit a környezettel, sem a családdal. A tudós asszony mindenfélét hadart a fülébe, hogy el ne aludjon. Az anyja is odaállt mellé és könyes szemmel rikoltozta:
– Aludni nem szabad, nem szabad elaludni!
– Miért nem? – kérdé halkan a leány.
Nem feleltek neki. Odament hát a kis csudához, az ujszülötthöz, nézte egy darabig és bár egy kissé iszonyodott tőle, kivette a bölcsőből és csititotta, a mig bejött a dajka. Nagyon különösen érezte magát, félt. És nagyon örvendett, a mikor kiküldték, hogy a harmadik szobában zajongó gyermekeknek adjon vacsorát. Itt maradt ezentul, megmosdatta, lefektette a kicsinyeket, aztán minden elcsendesülvén, az asztalhoz ült, olvasni kezdett. De nem tudott, az utczán vágtató bérkocsik minduntalan megrezegtették a fővárosi ház vékony falait és ez idegessé tette. Azonfelül sógora is bejött, megnézni, hogy alszanak-e a gyermekek. Hozzá is szólt egy-egy szót és megsimogatta a hamvas barna haját, mely oly nagy volt, hogy ilyenkor már le kellett eresztenie, különben a feje fájdult meg. Testvére férjének e gyöngédsége most boszantotta, ráütött a kezére mérgesen.
– Hagyjon békén, magának most még tréfálni van kedve!
– Nincs! – mondá a férfi és hangja reszketett, szemei tele voltak könynyel.
– Ágnes rosszul van?
– A jó Isten tudja.
A jó Isten! A leány torkát iszonyu fájdalom fogta össze. Balsejtelmei támadtak: mintha a betegágyas szobájában minden elcsöndesült volna.
Az ijesztő csendet hirtelen kitörő lárma váltotta fel.
A lármából kivált édes anyja hangja: «Csak aludni ne hagyjátok, csak aludni nem!» A tudós asszony is orditott, az ujszülött különös, nem is emberi hangon sirt folyton. Majd felhallatszott a Renner kemény, szinte parancsoló hangja, a mint szólongatta feleségét:
– Ágnes, Ágnes!
Iszonyu volt ezt hallgatni; mindenki beszélt, de a kihez beszéltek, néma volt. Ha sirt, ha legalább nyöszörgött volna!
Nem tudott többé uralkodni magán és daczára, hogy már idegen orvosok is voltak a szobában, besettenkedett a betegágyas szobába és odaállott azok közé, kik testvére szemeiről erőszakkal kergették a tolakodó, a halálos álmot. De hiába kiabáltak, sirtak, hiába rázták kiaszott karjait és mindhiába interveniáltak az orvosok: az asszony aludni akart. Semmi mást, csak aludni minden áron. Kis szőke feje egészen elveszett a fehér párnában, szemhéjai minduntalan becsukódtak és ha a nagy lármára felrebbentek ujra: olyan különös idegenkedéssel nézett a körülte állókra, mintha valami más világból jönne és nem értené azokat a jelenségeket, melyek körülötte rikitnak, mozognak, orditnak.
– A szivmüködést kell erősiteni! – mondá ki elvképpen az egyik doktor-professzor. Hozzá is fogtak az elv alkalmazásához, de minden siker nélkül. Egy másik doktor más és igen okos elvet mondott ki, de alkalmazni nem lehetett. Egyáltalán nem lehetett mitsem tenni az asszony akarata ellen, olyan erős volt az.
Elmentek hát az orvosok kevésbbé ünnepélyesen, mint a hogy jöttek. A férj kikisérte őket az előszobába és ott neki, mint kollegának, latin műszavakkal megmagyarázták, hogy itt egy fölöttébb érdekes és specziális kóreset előtt állanak, a melyről mindannyian irni is fognak a budapesti és bécsi orvosi szaklapokban. A professzor – a ki mint nőgyógyász a legudvariasabb ember volt a fővárosban – megjegyezte még, hogy «ő nagyságára nézve a mostani tünetek alighanem végzetes irányuak!»
A férfi arczáról eltünt a mosoly, a mint ujra belépett a betegszobába. Igy nem látták még soha őt, fehér fogait mindig mutogatta: jó és rossz helyzetben, a mikor halálosan dühösködött és a mikor örült.
Egy állandó mosolygás volt az arczára nőve és ez most hirtelen lehullt, mint egy lárva. Mindnyájan megrettentek és a félelem ez érzése elfojtotta minden hangjukat, elfojtotta még lélekzetüket is. Csakugyan halálos csend borult a nagy fővárosi házra és benne a pompeji vörös szinnel kárpitozott hálószobára. Pihentek a kocsik is, a falak rezgése is szünetelt.
Az asszony felhasználta a relativ csend e pillanatát és átszállott az abszolut csöndbe.
A temetés után mindnyájan ide jöttek vissza. Leültek a nagy szalonban, a hol az anya és apa szinte eszméletlen állapotban sirtak. Marinak volt annyi ereje, hogy kimenjen