Tudod-e, nyájas olvasóm, mi az Őserő? Testnek s léleknek az az ereje, amely évszázak óta porladozó ősök porából sarjadozik s nemzedékről nemzedékre száll. Időnek, Sorsnak zordságával keményen dacoló. Romlott vért, mely titkon beléje szivárgott, szilajul dob ki, mint föld méhének minden piszkát a tüzokádó. Ó, áldott Őserő, tied a dicséret, a dicsőség, hogy a nagy összeomlás rettenetében sem reszket a kezem; hogy lelkemnek rendülése, szivemnek háborgása hirtelen lecsöndesül; hogy ujra gyermekké leszek s repeső szivvel vetem magamat szép gyermekkorom tündértavába.
…Ime, visszatérek édesapámhoz. Félek, róla tökéletes képet rajzolni képtelen leszek, bár nemes alakja e könyv folyamán, ujra meg ujra tollam elé kerül. Nagy, erős csontu, széles vállu, ölmagas ember az én apám. Mélyen fekvő fekete szem, magas, széles homlok, arcán a Benedek Huszárok jellegzetes, rózsás pirossága, melyet a halál keze is csak meghaloványit, letörülni képtelen. (Talán Judit ősanyánk szerelmetes lelke lehelte ezt a rózsát első gyermekének arcára s azóta kivirágzik a nemzetség minden fiának, leányának arcán?) Hirtelen lobbanó harag szikrákat csihol ki ebből a mélyen fekvő szemből, állandó jellege – szelid mosolygás. A mesemondók mosolygása ez. Tele van a lelke olvasott, hallott, öröklött és átélt történetekkel; szeret évődni azokkal, akiket szeret; csakugy ömlik a tréfás, dévajkodó beszéd, s foly, folydogál csendesen történet történet után. Meg-megpihen, fel-felsóhajt, tovább üzi-füzi a történetet, s ha könyvből olvasott szomoru történetet mesél, végezetül arca, szeme mosolyra derül, megnyugtatván szóval is a hallgatót: de hiszen ez csak – rege. Igy mondja: rege. Igy, és nem: mese. Sohasem mondja regénynek a regényt, hiába olvasta igy a regények cimlapján: ő neki minden történet – rege. S mivelhogy rege és nem igaz valóság, bár olvasás közben könny gyül szemébe, hamar megvigasztalódik s megvigasztal minket is.
A gazdaságban nem ismer tréfát. A Föld az ő legnagyobb, legmélyebb, sirig tartó szerelme. Gondatlanságot, felületességet, henyélést nem tür. Kezén ég a munka, s megköveteli, hogy égjen a kezén házanépének, cselédjeinek is. Erdőre, mezőre egy kis hadsereg vonul ki, édesapám a vezére, a gyermekei, a cselédei, a napszámosok a közkatonák. Csak édesanyám marad otthon. Az ő gyenge kezét nem égette nap heve, nem durvitotta kapanyél, bár valósággal szerelmes volt erdőbe, mezőbe. Ünnepe volt, ha a háznak, a belső gazdaságnak gondját ott hagyhatá s könnyü asszonygereblyével a szénát gyüjtheté.
– Az asszonynak otthon a helye, vallotta édesapám. Mezei munkájának több a kára, mint a haszna. Miért? Mert amig a réten egy boglyácskára valót összegereblyéz, egy nagy boglyára való kárt vall a ház, meg az udvar, ha nincs rajta az asszony szeme. A jó asszony szeme. Mert – mondogatta édesapám – a gazda nem hordhat be annyit a nagykapun, hogy a rossz asszony ki ne hordogassa a kiskapun. De ez ugy volt mondva, hogy benne mosolygott a nyugodt ember tudata: az én feleségem nem hordja ki. Sohasem is vetett uj buzát a földjébe édesapám, mindig tavalyit. Nem is volt a buzája üszöges, konkolyos soha. De ne higyjétek, hogy azért a kiskapun nem hordtak ki sok minden jót. Nem édesanyám, hanem a „bejáró“ szegény asszonyok, akik hol lisztért, hol szalonnáért, hol turóért jöttek s üres kézzel sohasem távoztak. Nem kellett édesanyámnak rejtegetnie a gazda elől e jószivü adakozást: a gazda sem irta be könyvébe. Beirta a jó Isten, aki mindent lát s akinek bizonnyal van erre egy nagy aranykönyve.
Csendesebb természetü munka ha folyt, mulattató históriákból ki nem fogyott. Meg-megcsendült erdő, mező az egészséges kacagástól, egy-egy pillanatra megálltak a kezek, hogy annál jobb kedvvel, annál serényebben mozogjanak utána. Ki-kiszemelt hol egy legényt, hol egy leányt, mindig olyat, aki értette a tréfát, s mindjárt szerzett a legénynek feleséget, a leánynak férjet, nem hozzájuk illőt.
– Látod-e, mondta a leánynak, én tudnék egy neked való legényt. Ott van Buklesz Andi, az éppen illenék hozzád. Mert Andi olyan legény, akinek nem fele kár, amit megeszik. (Értsd ezalatt: hanem egész kár.)
Buklesz Andi toprongyos, torzonborz vén legény volt, a neve is csuf név.
– Hát még milyen feleséget tudnék neked, fordult a legénynek. Bezzeg hogy eltalálna téged Jákób Ráki! (Ez volt a falu leglustább leánya.)
Ha nem mesélt, biztatott: daloljunk, de csak a vidám nótát szerette munkaközben. Kedves ravaszság volt ez: vidám nóta gyorsitja a kezet, lassitja a szomoru.
Vannak emberek, kik csak a maguk gyermekét szeretik: édesapám meleg szivéből minden gyermeknek jutott szeretet. Gazdag gyermek, szegény gyermek egy volt neki: a gyermek – gyermek. Nem tudott ugy elmenni gyermek mellett, hogy rá ne mosolyogjon; hogy meg ne szólitsa; s ritkán indult el hazulról, hogy feneketlennek tetsző zsebében ne lett volna alma, körte, szilva, mogyoró – jó gyermeknek való. Amikor én a kisbaconi „akadémiát“ elvégeztem, édesapám még javakorabeli, egyenestartásu, erőtől, egészségtől duzzadó ember volt, de már – nagyapó. Valóságos nagyapó. S im, egyszerre a falu összes gyermekeinek nagyapója lett. Ha végigment az utcán, meg-megállitották a gyerekek: Hová megyen, Huszár nagyapó? Ha több gyermek ugrálta körül, meg-megállt, le-leült a kapu elé, eltréfált velük s aztán egyszerre csak azon vette észre magát, hogy gyermek ül a térdén s biztatja: Vigyen Barassóba, nagyapó!
Hát vitte, hogyne vitte volna. Lovaglásra mozdult a lába s dudolta csöndesen:
Gyi, te, lovam, Barassóba,
Mit hozok én Andriskának?
Csengőt-bongót a nyakára,
Aranyvesszőt a hátára.
Gyi te, lovam, gyi te, gyi!
Aztán hirtelen leforditotta a gyereket a térdéről s szinlelt rémülettel kiáltott: héj, aki adta! Felborult a szekér. Héj, atyafiak, ide, ide! Segitsetek!
Volt erre kacagás meg tülekedés.
– Engem is vigyen, nagyapó! Engem is boritson fel, nagyapó!
Vitte, vitte s felboritotta sorba valamennyit.
Bizony nem lesz nehéz majd megmagyarázni, mért visznek a kisbaconi gyerekek virágot minden esztendőben Huszár nagyapó sirjára…
S ha vitte, vitte Barassóba a falu gyermekeit, hát engem, a legkisebbet hogyne vitt volna? Vitt ő „messzibb“ is, a Romhány nevü cserfa-erdőbe, mely szinte a falu fölé hajlik, s nemcsak a zugása hallik be, de a vadgalamb búgása is. Valahányszor erre az erdőre gondolok, (s de sokszor gondolok!) megcsendül lelkemben Kriza János dala:
Erdővidék az én hazám,
Székelynek szült édesanyám.
Zöld erdő zugásán,
Vadgalamb szólásán
Nevelt fel jó apám.
Ide, ebbe az erdőbe vitt édesapám egy esős nap délutánján, amint egyszerre a nap kimosolygott.
– No, gyerekek, mondta Anikónak s nekem, kisütött a nap, menjünk gombászni.
Hét éves volt Anikó, én meg öt. Nagy kedvvel indultunk az erdőnek. Édesapám nagy öblös kosarat vitt, mi meg afféle kis kötőkosarat. Hát, szép lassan kimendegéltünk az erdőbe. Csak ugy fehérlett meg kékült a föld a keserü meg a kékhátu gombától. Ide-oda kapkodtunk, szaladgáltunk, ujjongtunk, kacagtunk, zengett az erdő. Egyszerre csak megszólal édesapám halkan: – Nézzétek, amott jön errefelé két bibarcfalvi asszony. Én meghuzódom egy fa mögé, ti meg csak gombásszatok. Ha ideérnek az asszonyok s kérdik, hogy kivel vagytok itt, mondjátok, hogy magatok jöttetek ide.
Mindjárt vissza is huzódott, mi meg szép lassan szedegettük a gombát, s közben