Így szaladnak a napok. Cikkeimen, amiket írok (most, hogy megnézem a “főkönyv”-ben), nem látni semmit, vagy csak erőltetve, ha utólag magyaráznám belé. Ilyen címeket találok: “Turi Dönczi megadja neki”, aztán “Gondolkodom” (nem filozofálás, kroki), aztán “Tizenkilencedik század” – csupa pillanatkép, semmi “rezümé” – legfeljebb a “Köd” címűre gyanakodhatnék, de ez a “Tizenkilencedik század” folytatása.
Közben két új tünet. Az egyiket könnyen hozzácsapom a többi háromhoz (vonat, szédülés, ájulás). Szédülés előtt görcsös, brutális fejfájás szorítja össze hátul a koponyám – olyan éles, percekre, hogy a lélegzetem kihagy. Ez egy régi dolog feltámadása, nem veszem komolyan, aszpirin és pyramidon, úgy-ahogy, segít rajta.
A hányás április elején tör rám.
Egy reggel (ez a különös, hogy éhgyomorra) egyszerre csak, de olyan hirtelen, mintha megcsömöltem volna, émelyegni kezdek.
Lehetetlen, mondom magamban, ez valami tévedés, hiszen semmi sincs a gyomromban. Igyekszem “kellemes képzetekkel” elnyomni a gyomor úgynevezett “perisztaltikus mozgását” a visszafelé fordult lüktetést, mint az álmatlanságot. De egy perc múlva már ugrom ki az ágyból, s bár még nem hiszem, hogy a gyalázat csakugyan ki fog törni, a mosdó felé hajolva nyitott szájjal várok, államra nyál csorog. A fürdőszoba enyhén forogni kezd, mintha részeg volnék. De nem vagyok részeg, kínosan jól és élesen figyelek. Csikorgó fájdalom, bárzsingom megmoccan: ez már ökrendezés, előredöntöm fejem. Megint abbamarad, az émelygés azonban nem múlik, tovább kell várnom. Sokáig tart a dolog. Szerveimet képzelem magam elé, teljen az idő. Látom a gyomor lombik alakú vonalát, ahogy kínlódva vonaglik, a duodenum görcsösen összezárul, nem enged lefelé semmit, a regurgitációs epeömlés szünetel, a gyomortartalom kavarog – “feszít a kóranyag, a zagyva táp” – csak már túl volnék rajta. S ami a legutálatosabb, azon kapom magam, hogy már megint “színészkedem”. Ezt régen figyelem magamon, egész elméletet csináltam hozzá, időközben, egy “színészi világszemlélet” lehetőségének körvonalai alakultak ki, világszemlélet és világkép, amelyben semmi sem “létezik”, mint olyan, minden csak “szerepel”, a csillagok mennyei ensemblét és az almafa almafát játszik. Mozdulataimról sokszor fedeztem fel, hogy nem eredetiek, a cigarettát úgy tartom, ahogy apám tartotta: fejfordításom egy volt miniszterelnök mozdulatára emlékeztet, ahogy csodálkozva fordult felénk, újságírók felé, mikor a karzaton egyszerre csak kiabálni kezdtünk. Csak ha egyedül vagyok, válik néha tudatossá bennem a kényszermodor, tudatossá és ellenszenvessé. Emlékszem, mikor először ültem repülőgépen, ócska, primitív masina volt, békebeli. Mire a levegőbe emelkedtünk, abba kellett hagynom a társalgást, vezetőm előttem ült, senki sem látott. Zavaromban kiegyenesedtem, köhécseltem, szám elé tartott tenyérrel, pedig nem is kellett, aztán kezeimet próbáltam elhelyezni, hanyagul felraktam őket a párkányra, aztán felváltva ölembe tettem őket, előkelően doboltam ujjaimmal, ahogy Hegedűstől láttam, a drámai jelenetben. Most is, a hányásra várva, szétterpesztett lábakkal, kissé oldalt fordultam, mintha fontos volna, hogy a “vonal” jól hasson, tenyeremet bánatosan emeltem homlokomhoz, mikor észrevettem magam a tükörben. Rögtön ezután három-négy rövid lökésben, kiadtam magamból a sárgás folyadékot, dühösen és jajgatva, mintha valamennyi zsigeremtől akarnék megszabadulni, egyszer s mindenkorra.
Másnap, ugyanerre a komédiára ébredvén, nem halogattam tovább a vizsgálatot. Azzal a fenntartással, hogy hiszen nem vagyok beteg, csak valami hibás beidegzés történt, harcra készen beállítottam H. tanár úrhoz, akivel sokat vitáztunk valamikor valláserkölcsi kérdésekről: rendkívül tehetséges, sok irányban művelt, lobogó, nyugtalan elme. Most egyszerre ünnepélyes lett és szűkszavú. A szokásos kopogtatás, vérnyomásmérés és információk után egy másik fülészhez küldött leletet kérni, egyébként nem volt hajlandó nyilatkozni. Bosszantott ez az oktalan titokzatosság, végre is rólam van szó, nem róla, nem nekem kell alkalmazkodnom az ő “orvosi” módszeréhez, hanem neki az én jogos kívánságaimhoz. Csak napok múlva mentem el a fülészhez, nem is vittem vissza a leletet, egyébként a fülész – szép arcélű, érdekes ember, olyan, mint egy moziszínész – fölényesen legyintett első fül-leletemhez, szó sincs hurutról, zongorahangolók megirigyelhetnék a hallásom. Különben miért nem voltam tegnap a főpróbán?
Rögtön és szívesen elhatároztam, hogy nincs ennek semmi értelme, majd én magam csinálok diagnózist. És nem vettem észre, hogy már régen benne vagyok a “disszimuláció”-ban, abban a sajátos magatartásban, amivel néha őrültek is próbálkoznak, hogy panaszkodás helyett inkább letagadják tüneteiket. (Természetesen leginkább önmaguk előtt.) A jó, megbízható, komoly orvosokat kerültem, bosszantott, hogy nem hajlandók beugrani “érdekes” vagy inkább fantasztikus feltevéseim tárgyalásába – azok társaságát kerestem, akikkel lehetett kalandos biológiai témákról beszélni, belementek az én lóugrásszerű logikámba: hiúságomnak hízelgett, hogy jobban érdekelje őket az ember, mint a páciens. Ezek közt aztán találtam olyan, nekem megfelelő médiumot, nem is egyet, akit rá tudtam vezetni, hogy a végén azt állapítsa meg, amit én előre elhatároztam: szuggeráltam nekik, hogy mit mondjanak, aztán nagyon meg voltam elégedve magammal, hogy énnekem milyen jó orvosi ösztönöm van. Így lassanként kialakult bennem a meggyőződés, hogy az idült nikotinmérgezéshez gyomoridegesség hárult, és hogy Karlsbadba kellene mennem, ha volna pénzem és időm, ebben a robotban.
– Miért mégy folyton jobb felé? – mondta egy nap Cini, akit az iskolába kísértem.
– Hogyhogy jobb felé?
– Folyton jobb felé tartasz, utánad kell igazodni, egyszer neki fogsz menni a falnak.
Akkoriban Thomas Mann zseniális bibliai trilógiáját olvastam, éppen Jákobról meséltem Cininek lelkesen, nem vettem tudomásul figyelmeztetését.
De este, mikor elégedett sóhajjal kinyitottam a könyvet (a középső kötet hetvenharmadik oldalán tartottam), többszöri szemdörzsölés és szemüvegpucolás után végre tudomásul kellett vennem, hogy már nem látom jól ezeket a nagy betűket. Új szemüveg kell, bólintottam rezignáltan, majd holnap bemegyek a klinikára.
Nem mentem be, a MÁV-hoz kellett sietnem jegyért. A feleségemtől levél jött, panaszkodott, látni akarja Cinit, ha vasárnapra nem hozom fel Bécsbe, abbahagyja az egész stúdiumot.
Levele végén szemrehányást tett “mi ütött magába, nem tudom elolvasni az írását, csupa krikszkraksz és lefelé tartanak a sorok, magának megváltozott a manuszkriptuma”.
TALÁLKOZÁS EGY HALDOKLÓVAL
Esős, nyirkos rosszindulatú reggel a piszkos bécsi pályaudvaron, mikor 11 felé az Árpád sínautón Cinivel megérkezünk. Minden tavasszal van néhány ilyen nap, a rosszkedvű természet mintha meg akarná gondolni magát, hogy most az egyszer nem tartja be a sorrendet, átugorja a nyarat, amit annyiszor rendezett meg, óriási befektetéssel, újra átfestvén, anyagot nem kímélve, zöldre és aranypirosra és kobaltkékre az egész óriási csarnokot, gyümölcsök és madarak és bogarak monstre-kiállítását, szikrázó tűzijáték és csodálatos központi fűtés kíséretében. Átugorja a nyarat, ami soha még nem hozta be neki költségeit, amibe soha nem találta meg számítását – átugorja, visszafordul a télbe. Telet váró ősz didereg, őszi lucsok locsog a köveken, kíméletlen, kellemetlen őszi szél mérgelődik és zsörtölődik az utca során, köhögve, kehesen, mint egy öreg ember.
Vizesen, köhécselve szállunk ki a josefstadti ház előtt ebből a furcsa bécsi taxiból, ami podagrásan recseg és ráz, s magas tetejével különben is olyan, mint egy kopott divatjamúlt gavallér, kürtős kalapban. Őnagysága H.-éknál