Eötvös József
A FALU JEGYZŐJE
1
Aki tiszai alföldünknek egy részét bejárta vagy annak bármely táján csak pár napig tartózkodott: bátran mondhatja, hogy az egészet ismeri. Mint bizonyos családok arcain, úgy itt az egyes vidékeknél csak közelebbi ismeretség után vehetni észre egyes különbségeket, s az utas, kit homokos síkjainkon kocsijában álom nyomott el, ha pár óra múlva fölébred, csak izzadó lovain s azon: hogy a nap alább szállt, veszi észre haladását. A vidék általános jelleme, sőt egyes részletei éppoly kevéssé emlékeztetik őt erre, mint azt, ki a tenger közepén duzzadó vitorlákkal előrehalad. — A messze elnyúló legelők, melyeknek változatlanságát csak itt-ott egy vedertelen gémeskút vagy félig kiszáradt láp körül sétáló gólya váltja föl, s a rosszul mívelt szántóföldek, melyeknek tengerijét s búzáját isten után csak az őrzi meg, hogy a lopás is némi fáradságba kerül; — itt-ott egy magános tanya, hol bozontos kuvaszok ugatva a birtok szentségét hirdetik, s a múlt évről fölmaradt széna — s szalmaboglyák arra intenek: hogy a birtokosnak vagy fölötte sok takarmánya, vagy igen kevés marhája van; — ezt látta, midőn szemeit behunyta, ezt, midőn azokat ismét fölnyitá. Magok a tornyok, melyek, midőn utószor körültekintett, hegyes oszlopokként álltak a róna távol határain, úgy látszik, mintha vele utaztak volna, legalább köztök s azok közt, melyeket most lát, éppoly kevés különbséget vehetni észre, mint a falu, melyhez akkor közelített, s azon helység között (habár város volna is), mely felé lovai most ügetnek. S ha kocsisától megtudja, hogy déltől esteli hat óráig aludva egy egész mérföldet s egy darabot haladt — elálmélkodik a csuda fölött. — Ismert dolog, miként kedélyünkre semmi nem hat inkább, mint azoknak jelleme, kikkel társalkodunk, s így természetes, hogy a Tisza is eltáblabírósodott jurátusként felejtve vagy megbánva ifjúságának Mármarosban elkövetett kicsapongásait, végre azon tájnak jellemében — melyen tekervényes utakon tovább halad — részesül, s kivévén azon eseteket, hol mértéktelen sarkantyúzások miatt türelmét veszti, vagy valamely biztosság által tulajdon ágyából igaztalanul kiszoríttatott, még kiöntéseiben is megtartja azon mértéket s méltóságos lassúságot, melyet az iránta kiküldött választmány tanácskozásain s a folyó magyar juris pereken kívül — semmi, mi széles e világon foly, megtartani nem tud; úgyhogy ezen áradásokat is, melyeknek időszakát ismerjük, s melyek¬nek kiterjedése földabroszainkon följegyeztetett — éppoly kevéssé nevezhetjük kicsapongásoknak, mint azt, ha hivatalviselt tekintélyes férfiak: installációk— , tisztújítások— vagy lakadalmaknál minden becsülettel eláznak. — Ha az áradás ideje megszűnt, a víz, miként zaj nélkül jött, úgy zaj nélkül távozik ismét, s a szőke Tisza nyugodtan foly tovább alacsony partjai között, valamint legjobb polgára hazánknak (mert hány van nagyjaink közt, ki csak honában osztja el kincseit!), úgy egyszersmind a legboldogabb, mert csak az ő szabadsága nem gátoltatik senki által; s Európa nagyobb folyói közt ő az egyetlen, ki nemes öntudattal elmondhatja: hogy egészen az maradt, mivé isten teremtette.
Valahol a tiszai alföldön tehát — hogy végre történetemhez fogjak — , a Tiszán inneni vagy túli kerület valamely megyéjében, nevezzük Taksony megyének — szorosan a folyó partja mellett, ott, hol az nagy S sé kanyarodik, nem messze három nyírfától, melyek kétöles homokdombon állanak (ezt jegyezzék meg különösen olvasóim, mert miután mérföldekre domb, s főképp olyan, melyen fa állana, nincs, ezen jel által legkönnyebben akadhatnak történetünk színhelyére), fekszik Tiszarét helysége, a Réty családnak, a magyarok első foglalása óta bírt tulajdona, mint ezt a nemzetség ügyvédje, teins Macskaházy Jónás hiteles s ugyanakkor készült irományokkal minden órán bebizonyítni kész, ha tudniillik Taksony megyében valaki találkoznék, ki a Réty család ázsiai eredetét kétségbe vonni bátorkodik.
A Réty család egyike a leggazdagabbaknak. Fiai született táblabírák. Mint a mostani család-főnek boldogult apja egyszer nemes büszkeséggel mondá: nem halt meg egy is közülök, kiben a megye alispánját ne siratta volna (reménylem, haláluk után); s így természetes, ha azon fényből, mely a családot környezé, kiáradtak egyes sugarak Tiszarét helységére is, s határát — a megye mérnökének állítása szerént, ki azt fölmérve a fönnemlített dombon kívül semmi egyenetlenséget nem talált — valódi paradicsommá varázsolták.
A nagy kiterjedésű ángolkert, melynek már majdnem harminc év előtt ültetett fái a homokos földben hihetetlen magasságra nőttek; a nagy tó, melynek vizét némelyek ugyan kevesellték, de melyben a kevés víz szebben zöldellt, mint maga a pázsit, valamint ez ismét esős napokban sokkal homokosabbnak látszott az utaknál, melyek noha mindig új meg új földdel hordattak meg: ilyenkor, a kertész csudálkozására — idegenek által sárosaknak tartattak; a nagyszerű kastély, melynek kúpos födelét arany gombok ékesíték, s melynek dóriai rendszer szerint épült tornácán az alispán úr délután pipázni szokott, s gót kapuja előtt mindig az instánsoknak egy egész serege mélázott; a nagy udvar, jobbra istállóival, balra nagy üvegházzal, mely mellett többemeletű tyúkólak látszottak, nem is említve itt a nagyszerű szemétdombot, mely az istállónak egyik felét majdnem eltakarta — minden a kényelem s nagyszerűség nyomait hordozá; s ha főképp a kapu elébe lépve, egyszerre töltésen találtad magad, mely a háztól kezdve egyenesen a megye főhelyére vezet, s csak ez egy ház számára épült — érzéd, hogy alispánok közelében járnak lépteid.
Minden, mit a Rétyek építének, monumentális jellemet horda magán; s amennyiben közemlékeknek egyik fő megkülönböztető jelök az, hogy közköltségen épülnek — ez ismét egyike azon tényeknek, melyeken, mint a család százados nemességén, Taksony megyében nem kételkedett senki, s mit ha némelyek rosszalltak is, a bölcs többség azon igazságos nézetnél fogva helybenhagyott, hogy miután a közmondás szerint is: egyik kéz a másikat mossa, itt még azt sem állíthatná senki, hogy ezen műtétnél — mely a Rétyek s a megye adózói közt annyi idő óta folyt — az alispánok kezei tisztákká váltak.
De miután e történet folyamában úgyis alkalmam leend olvasóimat a Rétyek lakhelye s Tiszarét helységének minden szépségei— s kényelmeivel ismeretségbe hozni, most az egyszer legyen szabad a hosszú utcán végig, velök egyenesen a mezőire sétálnom, azon dombhoz, mely, mint előbb említém, mintegy negyed mérföldnyire áll a falutól s törökdombnak neveztetik; s ha három fa nem volna is fölötte, már azért megérdemli a látogatást, mert egészen tiszta napokon — minő az, melyen történetünk kezdődik — tetejéről a tokaji hegy csúcsa sötétkék boglyaként látható.
Egy októberi nap meleg sugárai önték el fényöket Tiszarét messze terjedő határára. Az égen nem vala felleg, mely tiszta kékjét elsötétítné; a téren, merre csak a szem érhetett, nem volt egy szekér, mely zöld színét porfellegekbe borítná, csak a pacsirták ezerhangú éneke, mely az eget eltölté, a távolban legelő falucsordának kolompolása s itt-ott egyes munkás, ki kaszájával vállán danolva hazafelé ballagott — szakíták félbe az ünnepélyes csendet, mely között a nap a láthatár felé szállt. A dombon, honnan a sz. vilmosi erdőig láthatni, s ha Tiszarét ákáckerített házain túl tekintünk, a Tisza folyását mérföldekre követhetjük, két férfi ült egymás mellett, elmerülve a vidék látásában, vagy talán azon gondolatokban, melyek sokszor látott tájak előtt az emberi szívet mintegy önkénytelenül megragadják, s régmúlt napok emlékeit hívják vissza. Van egy érzelem, a honvágyhoz majdnem hasonló, mely minden emberi kebelben, ha éltének férfikorán túllépett, fölszólal, s a pálya végéhez közelgőt gyermeksége szebb napjaira inti; s mennyivel szűkebb körbe szorul életünk, mennyivel kevesebb az, mit valóban emlékezetre méltót tevénk vagy tapasztalánk: annyival szívesebben tekintünk azon korunkra, midőn legalább feltételeink voltak dicsők s ezekből látjuk, hogy ha nem is a kiválasztottak, legalább a meghívottak közé tartozánk mi is. S ha a férfiak, kiket itt a dombon találunk, éltöket egy alföldi faluban töltve, midőn agg korukban hosszú munkásságuknak terén körültekintének — néha fölsóhajtnak, mert eszökbe jut, hogy egykor az élet is messze rónaként terjede körülöttök, hol a szem akadályt nem talált, s hogy a messze terjedettnek csak oly kis darabját járhaták be! mert itt is előbb nem gyanított határhalmok állának melyeken túl munkásságukat nem terjesztheték — valóban nincs mit bámulnunk! De bármiként legyen ez, gondolatok — melyek még annak is, kit éppen eltöltenek, többször urai, mint tulajdonai — , a történetíró birtokához nem tartoznak; azért nem háborítva