Mormogó mennyköveid egy neszére,
Villámod hitvány pislogására
Összeremegtek gyáván: elfutottak
Vagy elédbeborultak, vádolva e n g e m
A nyomorultak!… A te néped ők, —
De én élek még, Zeüsz!
Ismerlek jól: ki vagy!?
Nem vagyok én asszony,
Kit aranyesőben, hattyúmezben elámíts,
Vagy felhőrongyaidba rejtett arccal
Vigy kisértetbe!
Sem papod nem vagyok én,
Hogy busa fádhoz, a rezgőlevelűhöz
Zarándokoljak és hajlongva földig,
Könyörögjek néked, hogy engesztelődj!
– Én egyedül vagyok!
Ültem asztalodnál, ittam borodból,
Láttam meztelen asszonyaid,
S ama szép ifjakat, kik lakomáidra járnak;
Szétvontam titkos függönyeid redőit…
Engem nem ámítsz!
– Legyen bár szózatos az ige szádban,
S homlokodon oly tisztesek a redők,
Mint agg törvénytevőén, aki hószín
Köntösben a játszóhelyekre megy
S az ifjakat megfeddi: el nem ámítsz!
– Felém vitte el útja
S láttam a sápadt Inakhos-leányt,
Az őrültet, aki nászod elől futott,
Rémektől űzve, – rablott szeretőd…
– Úgy, úgy, csak sújts le rám!
Csak rázzad a pallost dühös-haragodban,
Nem ijedek meg!
Láttam, villámaid hogyan születnek
Ama nagy forradalmak ősméhéből,
Miknek te korcs-szülötte vagy.
Fattyú-király! Eljön még az időd,
Egyszer nagyobbat lendül majd karod,
Mintsem akarnád: kisiklik kezedből
A jogar – és te odahullasz,
Ahonnan jöttél, Zeüsz!
Tudsz-e majd akkor úgy, ahogy én?
– Itt feküszöm!
Fedetlen arcomra gyilkos sugarak esnek,
Az agyam átfúrják, égetik, emésztik a velőt,
Karom ha vonaglik, zörren a lánc,
S míg véres ínnyel a sziklát harapom,
Éhség gyötör és el nem oltható
Szomjúság kínoz… Megnőnek a percek,
És én várom a nagy keselyűt,
Mely mindennap eljön hozzám, – soh’se késik —
Hogy csattogó, iszonyú karmaival
Egy napra megint foszlányokra tépje
A szívem. Látom őt jönni
És kacagok, – óh hogy kacagok,
Ha látnád, – Zeüsz!
1906
CIGÁNYBALLADA
Útszélen ül Mára a redves kövön,
A kebele apró, a dereka nádszál.
– Haj, sátrat szedett és elment messze az öröm,
A csók, meg a dal. A büszke vadásznál
Tévelyg valahol. Őt követi.
Néz, – fehér kígyók futkosnak barna szemén,
Varázsvonalat ír az ujja hegyével.
“Jöjj sátán úr, segíts, mert elveszek én,
Boszorkányige a nyomába nem ér el,
Itt legyen, akarom, – szeressen engem!”
Kilobban a földből rőten, feketén
S szól: “Add nekem a négy testvéred!
Az öcséd, a hugod, a bátyáid enyém!”
S húrt készít, vékonyabb húrt, vastagot, – négyet,
Zengő húrt, kígyós fehéret.
“Most az apád kell!” Azt is odaadja.
És szekrényt formál, karcsút, mint a virág,
Rálehel szomorún és int bólogatva:
“Így jó! De most még add az anyád!”
És odaadja a lány.
S lett – lószőr a vonóra a hosszú hajából
– És vonja, csapongva, szilaj, szaporán.
Majd beletép, – s visszaadja nyögve a távol
És kacag és zokog szavára a lány,
Ahogy ő akarja.
Jött gondtalan újra az ifjú vadász,
És hegedül Mára a redves kövön.
Haj! – Fehér kígyók serege futva cikáz.
Rásímul a bűbáj. Vad, gyilkos öröm,
Ujjongó, tépő pokoli nagy bánat.
Ott maradt fogva. Szerette nagyon.
Vérig csókolta. Átkozva könyörgött,
Ha futott, – visszasírta a nótás vadon. —
De egyszer eljött szomorún az ördög,
Mert övé a kettő. És elvitte őket.
A csodaszerszám meg ott maradt, – hallga!
Vén, kósza cigány jött, az vitte magával,
Azóta kacag meg zokog, aki hallja,
– Ha viszi falukon, városon átal
Ahogy ő akarja.
1906
EGY SÍRRA
Mért könnyezel, anyám? Ne sírj fel engem!
A földi létből ami szép: az álom
Jutott ki osztályrészemül. Hagyj most pihennem!
A torz valót, ó, jobb volt be se várnom.
1906
ESTE
Sürgette a férfi: “Ugy-e jösz te velem?
A nagy csodaváros kapuja kitárva,
Ketten suhanunk át utcán, tereken…
Majd ránkborul, tudod, az este bűbája,
Majd hull az eső, halk, üde, tavaszi, lágy,
És ingerel, szédít, pihenni se hágy,
Száz törtszínű fény libeg a vizes úton,
Suttogva, zsibongva jő nagy sokaság,
Az illatos ködben ezer kusza vágy,
Az alkotás üdve is megszáll, ó, tudom,
Csak te velem jöjj!”
Felelt az asszony: “Én megyek, igen!
Szükséged