Oedipus kiraly. Szophoklesz. Читать онлайн. Newlib. NEWLIB.NET

Автор: Szophoklesz
Издательство: Public Domain
Серия:
Жанр произведения: Зарубежная классика
Год издания: 0
isbn:
Скачать книгу

      Szophoklész

      OEDIPUS KIRÁLY

      SZEMÉLYEK

      Oedipus

      Pap

      Kreon

      Thébai Aggok Kara

      Tiresias

      Iokasté

      Hírnök

      Pásztor

      Hírmondó

      Bemutatták a Kr. e. 420-as évek elején

      Történik thébában, a királyi palota előtt Oedipus, a Dagadtlábú, a Szfinx napjaiban érkezett Thébába. Kadmos városát a "kemény dalnok", az oroszlántestű "szárnyas csodalány" tizedelte. A Szfinx a Talány szörnye volt: s csak az válthatta meg tőle a várost, aki talányát meg tudta fejteni. Oedipus megoldta a talányt, s jutalmul kapta a királyságot s Iokasté királynő kezét, aki az utolsó Labdakida-király özvegye volt. Sokáig békében uralkodtak. Ekkor jött a Dögvész: a nép az esdeklést jelképező olajágakkal megjelenik a király színe előtt.

      Oedipus

      Gyermekeim, ős Kadmos friss hajtásai,

      mit ültök így körém e lépcső fokain

      a bús esdeklők lombjaival lombosan?

      A város tömjén illatával árad és

      szent ének s hangos jajgatások öntik el.

      Nem hírnököktől, gyermekeim, én magam

      láttam méltónak s jöttem ime hallani,

      én, mindenütt hiresnek mondott Oedipus.

      (A paphoz)

      Szólj hát, öreg, mert téged illet többijök

      előtt beszélni, mily lélekkel jöttetek:

      féltek vagy kértek? Mindenekben rajtatok

      segíteni kivánok, mert keményszivű

      lennék, ha meg nem hatna, ahogy ültök itt.

      Pap

      Igen, hazám uralkodója, Oedipus,

      itt látsz bennünket, minden korból, itt ülünk

      oltáraidnál: olyan is, ki zsenge még

      nagy útra, vagy kit öreg évek súlya nyom;

      én, Zeusz papja, és ezek mind, ifjaink

      virága; és a többi nép is lombosan

      ül a tereken. Pallas kettős temploma

      előtt, s Isménos jósló hamvai körül.

      A város, amint magad is látod, nagyon

      megingott, és nem tudja fölemelni már

      fejét a véres zavarok poklaiból,

      pusztulva földje gyümölcsös bimbóiban,

      pusztulva a legelő gulyákban s a nők

      meddő szüléseiben; rajt ütött gyülölt

      lázzal a gyújtó isten, a vad döghalál,

      és Kadmos háza megürül, s a fekete

      Hádés sirással, jajgatással gazdagul.

      Nem istenek párjának nézlek én, s akik

      tűzhelyedhez ültünk, e gyermekek, hanem

      emberek elsejének, az élet gonosz

      csapásai közt, s engesztelni az eget:

      kijöttél és föloldtad Kadmos városát

      a kemény dalnok harácsától; és pedig

      mi nem vezettünk, nem mutattunk módokat,

      csupán az isten oktatott megváltani

      életünket — így mondják, és így hisszük is.

      Most hát, óh, mindnyájunk királya, Oedipus,

      mindnyájan im hozzád fordulva kérlelünk,

      találj valami segítséget, istenek

      sugallják bár, vagy ember adja ötletét.

      Mert úgy látom, hogy a tapasztalt emberek

      tanácsa hajt leginkább eleven sikert.

      Kelj, halandók legjobbja, fogd föl városunk,

      kelj, vedd gondodba! mert e föld még máig is

      megmentőnek hív régi nagy jótettedért.

      Ne emlékezzünk majdan kormányodra úgy,

      hogy álltunk előbb és elestünk azután:

      de biztonságba vinni fogd föl városunk!

      Mert akkor is szerencsés madár vezetett

      szerencsét hozni nékünk: légy a régi most!

      Ha már úr vagy e földön, ami vagy ma: szebb

      embereken, mint pusztaságon, lenni úr!

      Mivel semmi a torony, semmi a hajó

      a benne-népes emberektől özvegyen.

      Oedipus

      Tudom, óh, hogyne tudnám, szegény fiaim,

      mily epedéssel jöttök. Jól látom, hogyan

      szenvedtek mind; de bár szenvedtek, senki sincs

      köztetek, aki úgy szenvedne, ahogy én.

      Mert mindenik gyötrelme csak egyé, csak az

      övé magáé, senki másé; de az én

      szivem egyként nyög rajtam, rajtad, s a hazán.

      Nem is álomból ébreszt engem hangotok,

      mert tudjátok meg, már sok könnyet sírtam én,

      sok útat róttam gondok útvesztői közt.

      S mit jól keresve, leltem, az egyetlen írt

      nem mulasztván, Menoikeus fiát, Kreont,

      Phoebus pythói jóshelyére küldtem el,

      sógoromat, megtudakolni, mit tegyünk?

      Milyen szót mondjunk? hogy megmentsük városunk.

      És már a nap, ha összemérem az időt,

      aggaszt: hol késik? minthogy túl a várhatón

      elmarad és a megbeszéltnél is tovább.

      Ha megjön, akkor... hitvány lennék, hogy ha nem

      tennék meg mindent, amit az isten kiván.

      Pap

      Ép jókor szólasz: most jelentik itt ezek

      Kreont nekem, hogy közelegve erre tart.

      (Balról jön Kreon)

      Oedipus

      Urunk, Apolló, add, hogy mentő jóslatot

      hozzon útjából! Vígan csillog a szeme!

      Pap

      Ugy látszik, jót hoz: másképp nem így jönne tán

      bogyós babérral koszorúzva homlokát.

      Oedipus

      Mindjárt megtudjuk: már hallhatja szavamat.

      Uram és sógorom, Menoikeus fia,

      micsoda hírt hoztál az istentől nekünk?

      Kreon

      Jót, mert azt mondom: balsorsból könnyen lehet

      szerencse még; minden jó, hogyha vége jó.